Who knows? || S.M.

XV.

"Alone? Alone..."

Ledobta magát az ágyára, megfogta a takaróját, és becsavarta magát. Úgy nézett ki, mint egy darab sushi, de legalább elkezdett felmelegedni. Szorosan behunyta a szemét, és erősen koncentrált a semmire. Megpróbálta kizárni a hangokat, s ügyelt arra hogy egyetlen emlékkép se ugorjon be a sötétség helyett. Ki akarta kapcsolni magát. Többé már gondolkozni sem akart.
Bár a Shawnnal való találkája pozitívan sült el, hatalmába kerítette egy nagyon is keserű érzés, amitől szabadulni szeretett volna. El akarta tüntetni az agyából, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okoz.

Nem tudta mennyi ideje feküdt ott. Csak arra eszmélt fel, hogy halk beszélgetést hall a földszintről, ami beszűrődik a nyitott ajtaján. A szemei rögtön kipattantak.
Kiosont az ajtón, és megállt a lépcső előtt. Határozottan hallotta az apját. Azt a hangot ezer közül is felismerné. Sajnos nem egyedül jött haza. Egy visszafogott kacaj hagyta el valaki száját, aki mindenképpen nőnemű volt.
- A jó büdös... - szitkozódott félhangosan. Visszatámolygott a szobájába, és feszülten figyelt. Legrosszabb rémálma készült valóra válni.
- Faith! Gyere le! - kiáltott fel az apja a lépcső aljáról. Néma fuldoklásba kezdett, s idegesen körbenézett a szobájában. Már éppen valami késleltető válaszon törte a fejét, mikor megakadt a szeme az ablakon.
Bingó!

Teljesen eszelősnek érezte magát, miközben próbálta a lehető legcsendesebben kitárni az ablakot. Nagyjából sikerült neki, így gondolkodás nélkül felült a párkányra, majd lelógatta a lábát a ház oldalához. Úgy érezte a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából, ahogyan lenézett. Az alatta elterülő zöld pázsit kevés embert ijesztett még meg ennyire, mint akkor őt. Próbált nem gondolni arra, hogy ha rosszul esik akkor csontjai törhetnek.
Óvatosan lejjebb csúszott, közben nagyon erősen rámarkolt a párkányra.
- Faith! Itthon vagy? - hallotta tompán. Az apja mindjárt felmegy a szobájába, hogy megnézze mi van vele. Sietnie kell!
Végleg a két karjára bízta magát. Ott csüngött az ablakpárkányon és a bátorságát gyűjtötte, hogy leugorjon. Ennél ostobább helyzetbe még nemigen keverte magát.
Összeszorította a száját, aztán elengedte magát.

Nagyobbat puffant, mint gondolta, de épen leérkezett. Félt, hogy valaki kijön a zajra, így villámgyorsan elsprintelt a házuk közeléből.
Az utcasarkon megállt, hogy lenyugtassa magát.
- Ha még sok ilyesmit csinálok, akkor a szívemnek lőttek! - csóválta a fejét - Na remek! Megint magamban beszélek...

Büszke volt, hogy ilyen bravúrosan sikerült elmenekülnie. Nem is értette, hogy eddig miért nem az ablakon át távozott a szobájából. Bár ha jobban belegondolt...
A zsebében megcsörrent a mobilja. Egy pillantás elég volt a kijelzőre, hogy bepánikoljon.
Mintha csak meggyulladt volna alatta a föld, idegesen ugrálni kezdett, közben magában szitkozódott. Ha valaki szembe jött volna vele az utcán, akkor valószínűleg egy narkós majomnak nézte volna.
Muszáj volt felvennie a telefont.
- Á, szia apa! - köszönt ártatlanul.
- Drágám, hol vagy?

Hogy az a... Tudta, hogy a kedves megszólítás csak annak köszönhető, hogy apja nincs egyedül.
- Öhm... még nem értem haza a suliból. - húzta el a száját.
- A tanításnak már régen vége. - hangzott a hűvös válasz. Ez egy jel volt, hogy kezd gyanakodni.
- Tudom. De...
- De?
- Izé... visszamentem?
- Visszamentél?
- Igen! Visszamentem! - derült fel az arca, mikor rájött, hogy ez egy jó indok.
- Megkérdezhetem, hogy miért? - hoppá, egyre ingerültebb...
- Hát öhm... hmm... otthagytam az iskolatáskám.
- Most voltam a szobádban. A táskád ott van.
- ...ról a kitűzőmet! - próbálta menteni az előző mondatát - Leesett róla az egyik kitűzőm, tudod a... a zöld! De megtaláltam!
- Persze... a kitűződ. - dünnyögött az apja - Jól van. Na és mit keres nálad a telefonod, hogyha elvettem?
Fenébe! Ezzel megfogta.
- Hát tudod... Gondoltam hogy keresni fogsz, úgyhogy magamhoz vettem, csak amíg kiruccanok. Hogy ne aggódj. - dadogott, közben azzal próbálta levezetni idegességét, hogy körbe-körbe járkált, akár egy a farkát kergető kutya.
- Ezt még megbeszéljük. Mikor érsz haza?
Soha.
- Nemsokára? Még itt vagyok a suli előtt. - nézett körbe a lány. Szerencsére senki sem hallotta.
- Örülnénk, ha sietnél.
Többes szám?!
- Jó, oké! Zsír, semmi probléma. Mindjárt otthon leszek. - túrt idegesen a hajába. - Szia!

Kinyomta a hívást, majd - mit sem törődve a kosszal - levágta magát törökülésbe a járdára.