Who knows? || S.M.

VIII.

"Tired of being what you want me to be"

Amint tudatosult benne, hogy lába nem fog szilárd talajra lépni, és valóban zuhanni fog, megijedt. Az ösztönei átvették felette az irányítást, azonban lábai menthetetlenül megcsúsztak, és a kapálózással nem ért el semmit. Függőlegesen zuhanni kezdett.

Megpróbált fogást találni, azonban a sima felületen lehetetlen volt megkapaszkodni. Kétségbeesetten kapkodta a kezeit, végül megmarkolta a híd alsó szélén futó vasgerendát. A jéghideg felület szinte belemart a tenyerébe. Megpillantotta Shawn fejét felbukkani odafent. A fiú rögtön áthajolt a korláton, és megpróbálta elérni, azonban Faith keze lecsúszott a gerendáról.
A másodperc töredékéig azt hitte, hogy Shawn el fogja érni, és megmenti. Azt hitte, hogy minden jóra fordul. Remélte, hogy minden jóra fordul.

Shawn Mendes azonban nem kapta el a kezét.
A vér is megfagyott az ereiben, ahogy a híd távolodni kezdett tőle. Látta, hogy Shawn szája kinyílik, és eszeveszetten ordítani kezd. Ő is sikítani akart, azonban a torkát egyetlen hang sem hagyta el. Csak nézte a fiút, és némán kiáltott segítségért.

A víz érzete villámcsapásként érte. Úgy vágódott a folyóba, mint kés a vajba. Ösztönösen behunyta a szemét, és hagyta, hogy elmerüljön a jeges habok között.

—^—❤—^—

Az élet kegyetlen.
Az apja szavai visszhangoztak a fejében, miközben egyre lejjebb és lejjebb süllyedt.

"Mary már alig várja, hogy megismerjen titeket. Nagyon szuper lesz, kicsim. Újra egy nagy család leszünk. Nagy, boldog család..."

A feje sajogni kezdett a mélységtől, a dobhártyájára pedig hatalmas nyomás nehezedett. Orrán gyöngyházfényű buborékok szöktek ki, amik emelkedni kezdtek a napfényes felszín felé. Kinyitotta a szemét, követte őket a tekintetével, mégsem tett semmit. A víz elrejtette, ez pedig jól esett neki. Csak ő volt ott, és a sötétség, ami odalent körülvette. Szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, ahogy az oxigén vészesen fogyott a tüdejéből, a véréből.

Mary... Mary... nagy család... Mary...

Hiányzott neki az anyukája. Mindennél jobban maga mellett akarta tudni őt. Kiskorában nem értette, hogy hova tűnt az édesanyja egyik napról a másikra. Majd bementek a kórházba, ahol az ágyban feküdt, és utána... Egyszer csak már nem mentek meglátogatni. Az anyja meghalt. Elment, és ő nem tehetett semmit. Még mindig emlékszik a sápadt arcára, fekete hajára, és mogyoróbarna szemeire. Sosem felejti el, hogy hogyan nézett rá. Képtelen elfelejteni.
Úgy tűnt az apja nem így van ezzel. Hogy képes meghívni hozzájuk a barátnőjét? Egy pótanyukát?
Nem vallotta be magának, de megértette, hogy apja továbblépett. Elfogadni azonban nem akarta. És nem is fogja. Soha.

Nem gondolta, hogy a szíve még mindig dobog. Túl sok ideje volt odalent. Valószínűleg már az ájulás határán lehet. Egy transszerű állapotban. Egy állapot, ahonnan nincs visszaút.
Az agya kezdett leállni. Nem volt képes tovább gondolkodni. Elengedte magát, és hagyta, hogy a víz ringassa, mintha újra a bölcsőben lenne.
Nem esett kétségbe. Már nem féltette az életét. Csak azért imádkozott, hogy mihamarabb vége legyen a borzalmas fuldoklásnak. Mert akárhogy is próbált ellazulni, úgy érezte, a mellkasát satuba fogják, és összepréselik, a szeme könnybe lábadt, a torka pedig szúrni kezdett.

Tompa zajt hallott, mintha egy bomba robbant volna fel a felszínen. A vékony napsugár, ami eddig lejutott a mélybe, most eltűnt. Nem látott, csak a víz nyugtató zümmögését hallotta.
Valami meglökte, s ha észnél lett volna, akkor valószínűleg megijed, hogy egy hatalmas vízi szörny rejtőzik a sötétségben. Azonban így csak hagyta, hogy az történjen vele, aminek történnie kell.