Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

1. Anything could happen

  Egy határozott utolsó húzással koronázom meg a füzetemen lévő vonalak halmazát, majd hátradőlök a székemen, hogy távolabbról is megszemléljem a rajzomat, ami egy lányt ábrázol kifeszített íjjal a kezében.
  Egy félmosollyal mutatom ki elégedettségemet és lekattintom az asztalomon álló olvasólámpát, ami már teljesen átforrósodott. Kinézek az ablakon és csodálkozva veszem tudomásul, hogy kint már világos az ég alja, hamarosan a Nap is felkel.
  A fülem mögé igazítom az egyik kósza barna tincsemet, majd lehunyom a szemem és megdörgölöm az arcomat. Egy újabb átvirrasztott éjszaka után nem meglepő, ha az ember fáradtnak érzi magát, de ez egy szempillantás alatt eltűnik, amikor meghallom azt az összetéveszthetetlen dübörgő hangot, ami azt jelzi, ha valaki a lépcsőnkön lépked felfelé.
  A zaj elhal és én már kezdem elhinni, hogy csak a képzeletem játszott velem, amikor meghallom anya hangját az ajtóm elől.
  - Tyra, kelj fel! - kopog, majd szinte egyből be is nyit.
  Lerakom a ceruzámat a füzetem lapjára és megfordulok a széken.
  - Ó, már fent vagy? - kérdezi meglepetten.
  - Nem tudtam aludni - vonom meg a vállam.
  Alaposan szemügyre veszem anyát. Festett szőke tincsei összegubancolódva ülnek a fején, a szeme karikás és pont úgy néz ki, mintha az éjjel ő sem aludt volna semmit. Ilyenkor elmélyülnek a ráncai és idősebbnek, meggyötörtebbnek tűnik.
  - Gyere le kérlek, van itt két férfi, akik látni akarnak!
  Felállok, egy mozdulattal lesöpröm a nadrágomról a radírozásaim maradványait és anya előtt lépek ki az ajtón.
  - Mit akarnak? - súgom anyának.
  - Békeőrök, tehát semmi jót. Gondolkoztam rajta, hogy be sem engedem őket, de az utcán még több van. Valami készül...
  Lesietek a lépcsőn, majd belépek a nappaliba, ahol két fekete egyenruhás békeőrrel találom szembe magam, akik a sisakjukat a kezükben fogva beszélgetnek, de amint meglátnak elhallgatnak.
  - Tyra Hawthorne? - kérdezi az idősebbik.
  - Igen?
  - Bizonyára hallott már az Aratásról... - csap bele egyből a közepébe.
  Felvonom a szemöldökömet. Csak így hirtelen, minden kertelés nélkül belevág?
  Nem mintha sokkal lett volna eddig dolgom, de a békeőrökről az a hír járja, hogy szívesen húzzák az időt és sosem mondják ki nyíltan, amit akarnak, csak fenyegetnek. Vagy nem mondanak egyáltalán semmit csak Aviana Snow elé visznek, hogy aztán valami mondvacsinált indokkal kivégezzenek.
  - A miről? - kérdezek vissza ártatlanul.
  Valójában pontosan tudom, hogy régen, az Éhezők Viadala előtt az Aratás során választották ki a Körzetek tizenkét és tizennyolc év közötti gyerekei közül a két Kiválasztottat, akiknek le kellett mészárolniuk egymást egy arénában. Ezt persze mind tiltott könyvekből, amiket még apa mutatott nekem vagy a személyes elbeszéléseikből tudom, szóval jobban teszem ha tettetem az ártatlant. Az Egyesült Panemben nem okos dolog a Lázadásról beszélni.
  - Az Aratás - kezd bele a fiatalabbik, aki kibámul az ablakon. - Ettől a naptól kezdve minden évben ismét hagyomány lesz...
  Hallom, hogy mögöttem anyának elakad a lélegzete és igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire megrémiszt ez a hír.
  - ...minden Körzet köteles kiállítani egy férfi és egy női bajnokot, akik életre-halálra küzdenek az Éhezők Viadalán a dicsőségért, mely csak a győztesnek jár. Johanna, Önt Snow elnök szívesen látná a mentorok között, természetesen a Hetedik Körzet képviseletében - mondja anyának címezve valami furcsa, megfejthetetlen éllel a hangjában.
  - És ezt mégis hogy képzelik?! - sziszegi anya ökölbe szorított kezekkel, egyre jobban elsápadva.
  - Tyra, kötelességed megjelenni a mai Aratáson, ahol a neved bekerül a Második Körzet női versenyzőinek gömbjébe - folytatja a békeőr figyelmen kívül hagyva anyát. - Most kapsz egy kis időt, hogy ünnepi ruhába öltözz, mivel egész Panem látni fogja a Kiválasztottat, akit e megtiszteltetés ér. Ezután elkísérünk a város főterére, ahol az Aratás zajlani fog. Javaslom, hogy máris láss hozzá a felkészüléshez - fordul felém, hogy jelentőségteljes pillantását jól láthassam.
  Bólintok, mert a torkomban lévő gombóc miatt nem vagyok biztos a hangomban. Megfordulok, felrohanok a szobámba, halkan becsukom az ajtót és lecsúszok a padlóra.
  Jól tudom, hogy mivel jár a Viadal, mekkora felhajtás övezte és hogy én ennek egészen biztosan nem akarok a része lenni.
  Felpattanok, gondolataim közé beférkőzik a félelem és a kétség, miközben feltúrom a szekrényemet.
  Mit fogok csinálni ha én leszek az az egy, akit ma kiválasztanak és a halálba küldenek?
  Erre még gondolnod sem szabad!Anyának szüksége van rád! szidom le magam, miközben a kezembe akad a ruha, amit kerestem.
  Egy egyszerű, elefántcsont színű, rövidujjú darab a vállán és a nyakán csipkeberakással, mégis nagyon fontos a számomra, mert apától kaptam még mielőtt elment. Azt mondta majd belenövök és akkor elvisz a munkahelyére, mert az azt fogja jelenteni, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy én is dolgozhassak. De el kellett mennie, azóta egyszer sem láttam és lehet, hogy már soha nem is fogom.
  Arra eszmélek fel, hogy könnyes szemmel szorongatom a ruhámat, amit már fel kellett volna vennem.
  Megrázom magam, veszek egy mély levegőt és bevonulok a fürdőszobába. Nagyjából tíz perc alatt le is zuhanyzom, majd megszárítom a hajamat és belebújok a ruhámba, melynek érintésétől kiráz a hideg.
  Nem lesz semmi baj nyugtatom magam. Csak annyi a dolgod, hogy kibírd a tömegben állva elájulás nélkül, hogy kihúzzanak egy nevet, aztán már jöhetsz is haza!
  Sóhajtok egy nagyot, aztán még egyet, majd kilépek a fürdőszobából.
  A gondolataimba merülök, nem is nézem, hogy merre visz a lábam, csak akkor eszmélek fel, amikor már anyaék hálószobája előtt állok és a résnyire nyílt ajtón kukucskálok befelé, mint kiskoromban, amikor fel akartam kelteni apát, hogy süssön nekem palacsintát.
  De most nem a békés szuszogás megnyugtató ritmusa jön a szobából, hanem egy teljesen más hang, amit leginkább sírásnak tudok beazonosítani. Belépek és becsukom magam mögött az ajtót.
  Anya az ágyon fekszik, a hangra felkapja a fejét. Festett szőke haja szétterül körülötte az ágytakarón, a szemét könnyfátyol fedi.

  - Szia! - köszön rekedt hangon, gyorsan megtörli a szemét, felül és mosolyt erőltet az arcára.
  - Anya - ülök le mellé az ágyra. - Én nem vagyok ők. Előttem nem kell megjátszanod magad.
  - Tyra... - rekedt hangon, amiben még mindig ott bujkál a sírás. - Nem veszíthetlek el... Én...
  Lesüti a szemét, ahogy elcsuklik a hangja.
  - Én is félek - hunyom le a szemem, hogy elrejtsem az ismét kibuggyanni készülő könnyeimet. - De hinnünk kell, hogy nem én leszek az. Sokan laknak még a Másodikban.
  - Nem választhatnak ki - szorítja meg anya a kezemet, lesütött szemmel, kerülve a tekintetemet. - Nem tudom mit csinálnék nélküled.
  - Ne aggódj! - mondom és megölelem. Az arcomat belefúróm a vállába és beszívom az ismerős illatát. - Szeretlek, és ígérem, haza fogok jönni!