Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

9. Calm before the storm

"It's dark in the day, now say, now don't complain
Look up the sun it's just a call away
You so afraid to cry, but your heart be feeling dry
It's time to change"

  A tetőn állva nézek végig az esti fényben fürdőző Kapitóliumon. Mély levegőt veszek, kifújom, egy utolsó vonást húzok a ceruzámmal, majd lerakom magam mellé és megszemlélem a művem.
  Most rajzolok először a Viadal óta és nagyon nehezen vettem rá magam. Az első pár vonalam minden áron egy tökéletes arcot, tisztán csillogó szemet vagy göndörödő világos tincseket akart kiadni, ezért - legalább egy tucatnyi radírozás után - úgy döntöttem, hogy a várost örökítem meg inkább, de az épületek elrendezkedése kísértetiesen hasonlít az Aréna belire, ezért a célom, miszerint elterelem a figyelmem kudarcba fullad.
  Valójában azért vettem rá magam, hogy ne a holnapi Aratáson járjon az agyam, ahol el kell játszanom, hogy agymosott vagyok, vagyis egy olyan álarc mögé bújni ami úgy vigyorog, mint a vadalma, miközben kiválasztják a két gyereket, akik az én irányításom alatt indulnak a halálba. Semmi nem árulhat el, még egy rezdülésem sem, mert annak anya fogja meginni a levét.
  Megdörzsölöm az arcomat és az ég felé fordítom a fejem. Köszönöm, de ebből én nem kérek!
  Az utóbbi napokat különböző tervek gyártásával töltöttem, amikkel meg tudnám úszni ezt az egészet, de mindegyiknek rossz vége lett, főleg anyára nézve. És persze apára is, akárhol is bújkál. Bár az ő helyzetén nem sok minden ronthat már.
  Amúgy a napjaimat az ágyban töltöm és ha jönnek a dokik ellenőrizni vagy alvást színlelek vagy indokolatlanul boldognak tűnök, ami eddig elnyerte az orvosok tetszését és mindig megjegyzik anyának, hogy folytassa a gyógyszerem adagolását, aki készségesen bólogat, majd mikor elmennek a matracomba nyomja az injekció tartalmát.
  Egyszer még Maya is meglátogatott, de mivel nem akartam beszélni vele, alvást színleltem. Már a puszta látványa is a Viadalra emlékeztet és azokra az emlékekre, amiket megfogadtam, hogy magamban nagyon mélyre temetem őket.
  Kirángatom magam az emlékeim világából és az égnek szentelem a figyelmem, ami szinte már feketébe hajlóan sötétkék a Kapitólium felett.
  Lehunyom a szemem és a légzésemre koncentrálok. Minden önuralmamra szükségem lesz, hogy ne kezdjek el kiabálni a gyerekeknek, hogy fussanak, vagy ne meneküljek el én magam. Esetleg mindkettő.
  Tudom, hogy itt és most élveznem kéne a nyugalmat, a vihar előtti csendet, amíg még nem vagyok a rivaldafény középpontjában, de nem megy, mert a holnap puszta gondolatától is elönt a pánik. Egészen biztosan elő fognak majd venni legalább egy interjú erejéig, esetleg még Avianával is kell majd beszélnem. Egyszerűen remek. Jobb nem is lehetne!
  A tanácsokra gondolok, amikkel anya látott el az utóbbi napokban: mosoly, fegyelmezettség, tőmondatokban válaszolás, semmi hirtelen mozdulat, engedelmesség és még több mosolygás. És Marwin legújabb kreálmányának elviselése anélkül, hogy letépném magamról.
  Tegnap este még utoljára végigbeszéltünk mindent, aminek az eredménye az lett, hogy Avianával álmodtam, aki folyton ezt ismételgette: Mosolyogj!
  Hamarosan elkezdődik egy borzalmas színjáték, aminek én vagyok a főszereplője és mégsem ismerhetem a forgatókönyvet. Holnap akármi történhet és nem hiszem, hogy készen állok rá.
  Hallom, hogy nyílik a tetőre vezető ajtó. Odakapom a fejem. Anya áll ott, akinek a szemébe nézve mérhetetlen fájdalommal és szomorúsággal találom szembe magam.
  - Gyere, Tyra! - húzza össze magán fázósan a kabátját. - Itt az idő. Indulnunk kell!
  És egy apró hangocska a fejemben azt súgja, hogy anya sem a hűvös esti levegő miatt remeg.