Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

7. Sorry

  - Anya, nem kell! - suttogom fojtott hangon.
  - De muszáj!
  - Akkor mondom másképp: nem akarom!
  - Nincs választásod! - sziszegi.
  Dühösen fújtatok és bevonulok a szobámba, ahol már két fehérköpenyes férfi vár rám.
  - Jöjjön, Miss Hawthorne! - mosolyog rám az egyik bátorítóan.
  Sóhajtok, lefekszem az ágyra és megadóan kinyújtom feléjük a jobb karomat.
  - Csak essünk túl rajta! - hunyom le a szemem.
  Egy szúrást érzek és már magába is szippant a sötétség. Először csak lebegek a végtelen feketeségben azon gondolkodva, hogy miért erőltetnek rám ilyet. Nem akarok benyugtatózva a párnámra nyáladzani, amikor Crystal életben van. És talán nem csak ő...
  Nem, Tyra! Elég! parancsolok magamra. Nem táplálhatok hamis reményeket. Láttam meghalni, a saját késem végzett vele. Crystal halála lehetett illúzió, hiszen Daemon ölte meg. De az én késem egész biztosan halálos volt. Anyától örököltem a szédületesen halálos pontosságomat.
  A feketeségből zene szakít ki. Egy folyosón állok egy ajtó előtt, ahonnan egy zongora hangja hallatszik ki. Nem értek sokat hozzá, de olyan gyönyörűen játszik rajta valaki, hogy az ajtón keresztül is könnyeket csal a szemembe.
  Egy ideig áhítatosan hallgatom a darabot, majd remegő kézzel nyomom le a kilincset és lököm be a nehéz mahagóni ajtót.
  A szobában félhomály van, az egyetlen ablakot függöny fedi. A fekete tapéta ódivatúnak hat, hát még az ugyanilyen színű zongora, aminél - édes Istenem! - egy szőke fiú ül.
  Kék szemeit a billentyűkre függeszti, amin hosszú ujjai sebesen száguldanak.

  - Azt hittem hamarabb jössz majd - biggyeszti le az ajkát.
  Remegő lábaim felmondják a szolgálatot, rongybabaként terülök el a földön zokogva.
  Nem áll fel, hogy segítsen, még a zongorázást sem hagyja abba, csak ül ott és nézi, ahogy szinte szó szerint a könnyeimtől fuldoklok.
  - Remélem örömödben sírsz - mondja színtelen hangon. - Te is hiányoztál...
  - Én... - eddig jutok, amikor a hangom elcsuklik és ismét egy sírógörcs temet maga alá.
  - Jaj, Tyra! - hallom gyengéd, szánakozó hangját, majd a karjait érzem a vállamon.
  - Azért... jöttél... hogy... visszalökj... abba az... az állapotba? Hogy... megőrjíts? Ez... ez megint... valami... kegyetlen... játék?!
  - Nem, Kedvesem! Elbúcsúzni jöttem - mondja halkan, miután türelmesen kivárja, hogy befejezzem. - Gyere!
  Gyengéden felemel, mintha pehely súlyú lennék és visszasétál velem a zongorához.
  Lerak maga mellé és elkezd játszani egy lassú darabot, aminek hangja szívszaggatóan tölti be a szobát.
  - Emlékszel még rám, Tyra?
  - Én... - habozok. - Próbáltalak elfelejteni, de...
  - De? - vonja fel a szemöldökét.
  - De nem ment és többé nem is akarom már. Az álmaimban azt a dalt hallom, amit énekeltél nekem és néha arra eszmélek, hogy a születésnapod négy számát ismételgetem. Mintha már csak ez kötne az élethez, mintha semmi másban nem lehetnék biztos. Emlékezni akarok rád, mert ez az egyetlen ami maradt nekem! Miattad tudom kitapintani, hogy hol ér véget a valóság és hol kezdődnek a rémálmok...
  A könnyeim ismét utat törnek maguknak, miközben Daemon még mindig nem néz fel rám.
  - Azt hiszem mondanom kell valamit - hajtom le a fejem, ahogy a mondatom végén elcsuklik a hangom.
  Türelmesen, rendíthetetlenül zongorázva vár.
  - Sajnálom - bőgöm. - Én...
  - Tessék?! - néz fel végre.
  Úgy látszik sikerült tényleg meglepnem. Az ujjai nem siklanak már a hangszeren, egy billentyűt tart véletlenül lenyomva, ami egy fájdalmas, elhaló hangot csal ki a zogorából.
  - Nekem borult el az agyam, én támadtalak meg és te kérsz bocsánatot?! - kerekednek el a szemei.
  Már értem miért kerülte eddig a tekintetemet. A kék szempár fátyolosan csillog és egy könnycsepp gördül végig az arcán.
  - Én biztos zokon venném, ha valaki szíven szúrna - vonom meg a vállam.
  - De engem te szúrtál le és az életed múlt rajta... Mellesleg a szívem úgyis a tiéd és bár ezt nem szó szerint szokták érteni az emberek, de biztos hallottad már, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz...
  - De ez...
  - Erről nem nyitok vitát! - jelenti ki határozottan és újra elkezd játszani. - Azt tetted, amit tenned kellett! Én voltam a járulékos veszteség...
  - Te hallod, hogy mit beszélsz?! - tátom el a számat. - Járulékos veszteség?! A mindenem voltál Daemon!
  - Ne mondd ezt, Tyra! - rázza a fejét. - Van családod és vannak barátaid. És lesz másik szerelmed.
  - South, Sunset és Kyle halott! És én nem akarok másik szerelmet! - üvöltöm. - Én téged akarlak!
  - Nem töltheted az egész életedet az utánam való sóvárgással! Kifejezetten megsértenéd az emlékemet, ha miattam örökké búskomor lennél!
  A meglepetéstől szólni sem bírok. Csend telepedik közénk, amit a zongora hangja tör csak meg. Úgy gondolom ideje témát váltanunk:
  - Az Arénában... Megkérdezted, hogy van-e becenevem, igaz?
  Biccent.
  - Nem mondtam, mert nem akartam, hogy egész Panem megtudja, de van. Csak olyanok ismerik, akik közel állnak hozzám. Azt terveztem, hogy egyszer megosztom majd veled. Bárcsak lett volna rá más módja. Tudod, én hittem, hogy mindketten túléljük...
  - Tudom, Tyra - bólint. - Én viszont biztos voltam benne, hogy nem fogjuk. Vagy én, vagy te. És én úgy akartam, hogy te nyerj.
  Sóhajt, én pedig letörlöm a könnyeimet.
  - És mi az? - kérdezi. - A beceneved?
  - Rexha. A Tyrannosaurus Rexből jön. South... - elcsuklik a hangom. - South imádta a játék dinoszauruszait... Rengeteget játszottunk velük, amíg a Körzeteket ismét le nem zárták...
  - Tudtad, hogy a "rex" latinul királyt jelent? - mosolyodik el. - Győztesnek születtél, a szüleid túlélőnek neveltek. Ne is tagadd, Tyra! Mindketten tudjuk, hogy a kezdetektől neked kedveztek az esélyek!
  - Ha nekem kedveztek volna még mindig élnél - hajtom le a fejem. - Annyira sajnálom, hogy így alakult, hogy nem volt időnk. Szerettem volna megismerni minden szokásodat, a családodat és a mindennapjaidat az Arénán kívül. És biztosan többször összekaptunk volna, de én hiszem, hogy képes lettem volna egy életet leélni melletted. De te meghaltál és én emiatt még mindig nagyon dühös vagyok.
  A zene elhal. Két ölelő kart érzek a vállaimon és az ajkait a homlokomon.
  - Nem okolhatod magad, jó? Tyra... te vagy a mindenem - suttogja. - Ezt ne felejtsd el! Szeretlek! - nyom egy csókot a fejemre.

  - Ég veled, Rexha - kacsint és az ajkain mintha mosoly játszana. - Most fel kell ébredned.

"The way you laid your eyes on me
In ways that no one ever could"