Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

2. Hopeless

"It's like you're screaming and no one gonna hear"

  Egyedül fekszem az ágyamban összegömbölyödve, a levegőt kapkodva, az ereimben száguldó adrenalinnal, kitágult szemekkel és a számra tapasztott kezemmel, amivel a sikításomat próbálom elfojtani.
  Nyugtatók hiányában megint borzalmas rémképek kínoznak. De ezeknél csak az ijeszt meg jobban, hogy ezek nem csak a képzeletem szüleményei, hanem az emlékeim.
 Megint ott voltam, annak a koszos háznak a földszintjén, a porban heverve őt élesztgetve, könyörögve neki, hogy nyissa ki a szemét és maradjon velem. De nem tette és soha többé nem is fogja. Mert megöltem. Én.
  Nem más, nem a mutánsok, nem a Kapitólium, hanem én, Tyra Hawthorne, megöltem őt a tulajdon kezeimmel.
  Szipogok egyet, leveszem a kezem a számról és átfordulok a másik oldalamra. Nem tudtam - vagyis inkább nem akartam - aludni, ez az egyetlen oka, hogy anya igen, ugyanis nem kaptam altatókat. Jól tudom, hogy sikoltozva ébrednék az ő nevét kiabálva és ismét kezdhetném elölről azt, amit görcsösen, hatalmas nehézségek árán értem el. Nem eshetek vissza, anya kedvéért nem tehetem.

"You almost feel ashemed that someone could be that important that without them you feel like nothing.
No one will ever understand how much it hurts"

  Alvás helyett azzal töltöm az éjszakámat, hogy megpróbálom felidézni a Győzelmi Körutamat, vagy legalább csak aprócska, piciny részletet belőle, de képtelen vagyok rá. Egyetlen kép vagy hang sem ugrik be. Semmi. Erre pedig csak egy magyarázat van: a Kapitólium átvette irányítást. Elvették tőlem azt a kicsit is, ami még az enyém volt: az eszem maradék józan részét.
  Nem bíztak bennem, abban hogy végig tudom csinálni a Körutat, hanem inkább bedrogoztak. És ezt ezek szerint bármikor máskor megtehetik a tudtom nélkül, mert a tulajdonukként kezelnek.
  De a legrosszabb az egészben talán az, hogy már nem is akarok küzdeni. Minek, ha úgyis reménytelen a helyzet? Aviana mindig erősebb lesz, az emberek imádják, egyedül pedig nem tudok lázadást indítani, mert még azelőtt elkapnának, hogy kiérnék a házból - hála az állandó felügyeletnek.
  Sóhajtok és megint visszafordulok a másik oldalamra. A felkelő napot nézem és ahogy körülötte vörösbe borul az ég.
  A Nap olyan, mint a Fő Játékmesterünk merengek. Bíbor lesz körülötte minden, vér színű, de ő felemelkedik és egyre jobban ragyog. Remek jövő és hosszú karrier állhat előtte...
  Jól végezte a dolgát: egy hatalmas, gyors mészárlás helyett mesterien csinált ki huszonnégy Kiválasztottból huszonhármat, a Győztest pedig olyan szemét módon tette tönkre, ami még a halálnál is rosszabb. És azt egészet imádták az emberek. Csak tudnám ki volt az...
  A Napkorong már szinte teljes egészében látszik, megvilágítja a Kapitóliumot, ahol hamarosan elkezdődik a nappali élet, amiből nagyjából csak annyit szoktam felfogni, hogy apró, színes pontok szaladgálnak a tömbházunk aljánál. Néha megállnak, szinte már összeolvad rikító színük a mesterkélt beszélgetéseik alatt, aztán sietnek tovább, mindenki a maga dolgára.
  Nekem viszont nincs dolgom, sőt életcélom és kedvem sincs. Csak vagyok, mert életben tartanak.
  Reménytelen vagyok rándul meg a szám sarka. Vagy őrült. Esetleg mindkettő, de az biztos, hogy valami véglegesen eltört bennem, amit nem lehet megjavítani...
  Ezekhez hasonló békés gondolatok kergetik egymást a fejemben, miközben a szemhéjam lassan, a kimerültségtől elnehezedve lecsukódik.

"You feel hopeless like nothing can save you"