Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

4. Wasted

"Getting drunk on the past we were living in"

  Csend. Üresség. Magány.
  Egyedül vagyok, leszámítva a Kapitólium legjobb orvosát, aki mellettem állva figyeli, hogy nem próbálom-e kitépni a karomból az infúziót, amin keresztül valami tápanyagot diktál belém.
  Egykedvűen meredek magam elé, tudomást sem véve a kezében lévő injekciós tűről, amit remegő kézzel tart.
  - Miért ideges? - kérdezem színtelen hangon. - Nem fogom bántani...
  - Én... sajnálom, Miss Hawthorne, csak...
  - Hagyja! - fordítom el a fejem. - Úgysem érdekel...
  Az orvos egy sértett horkantást hallat.
  - Nehogy azt higgye, hogy jókedvemből vagyok itt. Tudja mit, Miss Sértődés, beadom és már itt sem vagyok. Akkor legalább nem tehet kárt magában és még felügyelet sem kell! - emeli fel az injekciós tűt, majd a vállamba szúrja, mire felszisszenek. - Ehhez mit szól a kis Primadonna?
  - Tessék?!
  - Azt mondtam, hogy egy pillanat és már alszik is - mosolyog rám kedvesen. - Szép álmokat, Miss Hawthorne!
  Hitetlenül rázom meg a fejem. Valami durva cucc lehetett az infúzióban. Már megint képzelődöm.
  Érzem, hogy a fejem elnehezedik, ezért ledőlök a párnámra és már csukódik is le a szemem.
  Nem tudom mikor ébredek, de kótyagos a fejem és az ablakon kinézve hirtelen azt sem tudnám megmondani, hogy milyen napszak van.
  - Anya? - hangzik az ösztönös reakcióm a kétségekre, de semmi választ nem kapok. - Anya?! - próbálkozok újra hangosabban.
  Csörömpölés, mintha valaki lelökte volna a szobám előtti folyosón az egyik drága vázát.
  - Anya?!
  Semmi válasz. Bele sem gondolva, hogy mióta nem hagytam el a szobámat - a fürdőszobám nem számít, mert csak tőlem lehet bejutni oda - lerakom a meztelen talpaimat a padlóra és felállok.
  Elgémberedett végtagjaim tiltakoznak, de az ajtó felé veszem az irányt.
  - Anya, mégis...? - tépem fel az ajtót, de elakad a szavam.
  A folyosón guggolva, az egyik drága váza darabjait szedegetve pillant fel rám a látogató, aki egyáltalán nem az anyám.
  - Apám, te aztán tényleg borzasztóan nézel ki! - áll fel.
  Legalább egy fél fejjel magasabb nálam, pedig azért én sem vagyok nagyon kicsi, mégsem a termete lep meg.
  A levegőm a tüdőmben reked, a világ elhomályosul és kis híján összeesek, de nem látok mást csak egy lányt, ismerős kék szempárral, ugyanazzal a tökéletes járomcsonttal és aranyszőke hajjal.
  Megmarkolom az ajtófélfát, az ujjaim kifehérednek a rájuk kifejtett erőtől. Levegő után kapkodok, hebegve, egy értelmes szót kinyögni képtelenül meredek a velem szemben álló lányra, aki tökéletes mása...
  - Mi a... - nyögöm, de a mondatom halk könnyezésbe fullad.
  A lány kitágult szemekkel mered rám.

  - Bocsáss meg, Tyra, én nem... Rossz ötlet volt idejönnöm... - tűri zavartan a füle mögé a haját.
  Nem csodálom, hogy megijedt, ha eddig borzasztó látványt nyújtottam, most inkább nem akarom tudni, hogyan festek. A számra tapasztom a kezemet, hogy ne kezdjek el sikítani, miközben a lábaim felmondják a szolgálatot és lecsúszok a fal mellé.
  - Mit keresel itt? - bőgöm artikulátlanul két adag sírás között.
  - Tessék?
  - Mit?! Csinálsz?! A házamban?!
  - Én csak... azért jöttem, hogy megkérdezzem emlékszel-e rám? - billenti oldalra a fejét.
  - Nem emlékszem rád, de tudom ki vagy! Akár hiszed, akár nem, sok köztetek a hasonlóság...
  - Pedig mi már találkoztunk. Ha megerőlteted az agyad, talán sikerül visszaemlékezned...
  Ahogy a kék szemekbe nézek előjönnek az emlékek. Az Aréna. A ház. A hőség. A por. A vér...
  Nem, nem, nem! Nem ezek kellenek! parancsolok magamra, aztán a lány döbbent arcát látva realizálom, hogy ezeket hangosan is kimondtam.
  Kifújom a levegőt és igyekszem inkább a különbségekre koncentrálni. Nincs olyan széles válla, a haja hosszabb és egyenes... meg is van!
  Egy emelvényen állok rengeteg ember előtt. Leeresztem a kártyákat, amiket eddig magam előtt tartottam és akkora mosollyal nézek a tömegre, hogy az arcizmaim belefájdulnak.
  Mindenki elkezd tapsolni, kivéve egy lányt az első sorban. Aranyszőke haja egyenesen omlik le a háta közepéig, az alsó ajkát beharapva, könnyektől elhomályosult kék szempárral mered rám.
  Megfordulok. Lejárt az idő, mennünk kell tovább, amikor kiáltást hallok:
  - Megölted!
  Döbbenten fordulok meg és a lánnyal találom szembe magam, aki felugrott az emelvényre és felém tart.
  - Megölted a bátyámat! Elvetted a testvéremet! Azt hiszed a pénzed majd kárpótol, Hawthorne?! Légy átkozott! Gyűlöllek!

  - Ott voltál a Körúton! - tátom el a számat.
  - Bizony - bólint és kinyújtja a jobb kezét. - Levina Staron.
  Addig nézem felvont szemöldökkel a hosszú, ismerős ujjakat, amíg le nem engedi őket.
  - Mit akarsz? - kérdezem enyhén ellenségesen.
  - Bocsánatot szeretnék kérni és megköszönni, amit értünk teszel. Tévedtem a bátyámmal kapcsolatban: Kiválasztott lett és bár hatalmas veszteség számunkra, hogy már nincs köztünk, de ezért nem okolhatlak téged. Mások lelkén szárad a halála... - szorítja ökölbe a kezét. - És köszönjük, hogy a pénzt, amit minden évben kapsz megosztod velünk. Elképzelni sem tudod, mennyit jelent.
  Megfordul és távozik, de én még perceken keresztül döbbenten pislogok. Ezek szerint anya a nyereményemet valami hasznosra fordítja... Most már tényleg meg kell találnom!