Yellow flicker beat - Hunger Games fanfiction

5. Losing me

"I think when it's all over
it just comes back in flashes, you know
like a kaleidoscope of memories,
where it all comes back.
But he never does"

  A kezeimet az ablaküvegre tapasztva bámulok ki a városra, a leheletem párafoltot hagy maga után az amúgy szinte láthatatlan üvegen. Mennyire más itt a kilátás, mint a szobámból...
  A nappalinkban állok, ami a luxuslakosztályunk pont átellenes oldalán van, mint ahol az eddigi "táborhelyem". A helyiség vastag padlószőnyege, amibe belefúrom a lábujjaimat, kellemes felüdülésnek számít a szobámban és a folyosón lévő hideg parketta után.
  A Kapitólium - ebbe az irányba is végtelennek tűnő - felhőkarcoló hegyét nézve a sorson merengek, azon, hogy nekünk van-e beleszólásunk. És, hogy én vajon - bár akaratlanul - a sorsom ellen cselekedtem-e.

"I think part of me knew the second
I saw him that this would happen. It's not really anything he said or he did
it's just the feeling that came along with him"

  Daemon. Annyi idő után, végre ki merem mondani magamban a nevét, anélkül, hogy sikoltozásba és önpusztító viselkedésbe kezdenék.
  Daemon, akinek vakítóan kék a szeme, tökéletes a járomcsontja, hosszúak a szempillái és akinek még mindig érzem az illatát az orromban... Akit szeretek és aki mostanra halott.
  A homlokomat a hideg üvegnek döntöm, hátha sikerült lehűtenie a fejemben zsongó ezernyi gondolatot. Daemon Staron halott. És én öltem meg.

"I know his world moved too fast and burned too bright.
But I just thought how can the devil be pulling you towards someone
who looks...
So much like an angel when he smiles at you"

  Most, így utólag belegondolva azt hiszem tudnom kellett volna, hogy mit csinálok, de nem érdekelt. Rózsaszín köd ereszkedett az agyamra és én nem láttam mást, csak őt. Az angyalt, letört szárnyakkal, az igéző kék szemeivel és a gyönyörű mosolyával.
  - Tyra? - hallok egy remegő hangot a hátam mögül.
  - Anya? - fordulok meg egyből.
  Tényleg ő az, szőrmekabátban, fekete nadrágban és csizmában, kipirosodott arccal, kapucniba gyűrt szőke hajjal.
  - Hideg van odakint? - ráncolom a homlokomat.
  - Én állandóan reszketek az Aratás óta - könnyesedik el a szeme és összepréseli az ajkait, amit akkor szokott csinálni ha nem akarja elsírni magát.
  Kihallom a hangjából az elharapott mondatvéget, aminek mindketten a tudatában vagyunk. Amióta elveszítettelek...
  - De... most itt vagyok - könnyezek már én is. - Én élek... ha ez nem is egy boldog élet... de valaki valamikor azt mondta, hogy a Győzteseké sosem az... Élek, anya...
  - Ó, Kicsim - kapja a szája elé a kezét és hozzám lép, hogy megöleljen. - Más nem is számít!
  Lehajolok a vállához, mivel majdnem egy fél fejjel magasabb vagyok nála és a kabátjába temetem az arcom. Olyan erősen szorít, mintha azt hinné, hogy bármelyik pillanatban összeesek vagy eltűnök, esetleg mindkettő. Igazából bele sem gondoltam, hogy milyen lehetett egy anyának így látni a lányát: össze- és megtörve, egy holdkórosként.
  A tekintetem a kanapé egyik fekete párnájára esik és a fényes anyagról egy kérdés ugrik be, amit mintha ezer éve hallottam volna, amikor a tömegben, egy hatalmas kavalkád közepén hagyta el a gazdája száját:
  "Te ki vagy Seherezádé?"
  Teljesen anya vállába temetem az arcom, hogy elrejtsem a könnyeimet, de még a csukott szemhéjamon keresztül is csak azt a bizonyos világító kék szempárt látom.

"Maybe he knew that when he saw me"