Új Leosztás [Befejezett 💙]

Seth 2.

Ahogy visszaérek a mosdóból – amit egy fél élet volt megtalálni – egy srác odalép hozzám. Végre, valaki, aki nem néz levegőnek, és nem már ránézésre egy bunkó paraszt!
És még jobban megörülök, ahogy egy játékról kezd magyarázni.
- De jó, nem hittem volna, hogy japánban is szeretik a szerepjátékokat! Ráadásul annyira, hogy osztályszinten játszanak! – lelkendezek. Ez az egész olyan, mintha egy valóra vált álomba csöppentem volna!
- Ez nem játék – mondja rosszallóan, mire békülékenyen megveregetem a vállát. Nem akarom elrontani az örömét, ha már ennyire komolyan veszi, hiszen ha belejövök, én is ilyen vagyok-
- Persze. Bocs – nevetek, és visszamegyek a helyemre.
Ebédszünetben kimegyek és veszek magamnak kaját, mert reggel elfelejtettem csomagolni. Mikor visszaérek az osztályba, mindenki izgatottan sutyorog, úgyhogy a mellettem ülő lányhoz fordulok.
- Helló! Bocs, mi ez a nagy felhajtás? – a tanári asztalra bök, és ahogy meresztem a szemem, feltűnik, hogy van rajta valami. Egy doboz? Ez valami hülye csíny? Elég gyér…- Ez azt jelenti, hogy suli után megkezdődik a játék. Nem mondták el? – néz a srácra, aki a múlt szünetben mesélt nekem.
- Jaaa, az a kasztos cucc? De, mintha lett volna szó valami ilyesmiről… - próbálom felidézni a részleteket, de nem ugrik be, hogy dobozról is szó lett volna. Na mindegy. Megköszönöm a lánynak a segítséget, és visszaülök a helyemre enni.
A nap hátralevő részében egyre izgatottabb leszek. Otthon alig találkoztam egy-két emberrel, aki osztozott volna a játékszenvedélyemen, itt meg mindenki ilyen. Nagyon kíváncsi leszek, mi lesz…
Utolsó óra után három tag lép be, zacskóval a fejükön. Kuncogni kezdek, de ahogy észreveszem a rám tapadó szúrós tekinteteket, inkább elhallgatok. Attól még haláli viccesek. Ezek aztán tényleg komolyan veszik. Próbálok figyelni, ha már első alkalommal nagyjából semmit nem jegyeztem meg a szabályokból, de már az elején elkalandozik a figyelmem. Az előttem heverő füzetbe annyit írok fel, hogy első lépés: találni egy kártyát. Előveszem a telefonom, és a további szabálymagyarázat közben azt nyomkodom. A többi dolog úgyis majd elválik később, legalább ebben az első feladatban valami jobb eredményt akarok elérni.
Először fel sem tűnik, hogy vége a magyarázásnak, csak az, hogy mindenki egymást lökdösve megy ki. Én is felállok, és követek őket, de a terem előtt megtorpanok, telefonnal a kezemben nézek jobbra-balra, próbálom belőni az irányokat.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. A nagymenő az, várakozó tekintetéből azt gondolom, hogy beszélt hozzám…
- Bocs, elbambultam, mit is mondtál? – kérdezem, mire gúnyosan elvigyorodik.
- Megismételjem lassabban, cicám?
- Aham, légyszí! – derülök fel az ajánlatra. Gyakran előfordul, hogy elkalandozok egy kicsit, de nem szeretek akkor sem lemaradni a társalgásról… De a srác összevonja a szemöldökét.
- Nem tudom eldönteni, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak engem szivatsz – mondja elgondolkozva, mire megvonom a vállam. Most erre mit válaszoljak? Nem szoktam szórakozni másokkal, de ha megtenném, ő az a fajta lenne, aki áldozatul esik neki. Úgy látom, kezdi elveszíteni a türelmét… Közelebb hajol, belemászik a személyes szférámba, és megfogja az állam. Csak bambán pislogok, de ahogy a pillantásom rátalál az övére, megint beszélni kezd. – Csak. Keress. Egy. Kártyát – mondja nyomatékosan, mire elvigyorodok. Azt hittem, már senki meg se kérdezi.
- Addig még eljutottam. Míg a szabályokat magyarázták, letöltöttem a suli alaprajzát. Az ilyen kincskeresős játékokban általában oda rejtik a jó cuccokat, ahol a legkevésbé számít rá az ember. Szóval kiszámoltam, mik lehetnek azok a helyek, ahol a legkevesebben fordulnak meg.