A babysitter /BTS_SUGA/

1.

Unalmamban már nem tudtam, mit csináljak. Az iskolának már rég vége volt, dolgozni még nem dolgoztam, pedig már jó lett volna, hiszen a szüleim által küldött tartalékok már vészesen fogyóban voltak. Beadtam az életrajzomat egy kávézóba, de csak tapasztalattal bíró pincéreket kerestek, én meg soha nem fogok tapasztalatot szerezni, ha sehol nem vesznek fel újoncokat. Jelentkeztem egy nyári táborba kisegítőtanárnak, de lecsúsztam a helyről, állítólag előttem jelentkezett valaki az utolsó, üres helyre. Az utolsó reményem ebben az elfuserált apróhirdetésben volt, amiben csak annyit írtam, hogy ki vagyok és melyik, környéken vállalok gyerekvigyázást. Nem volt benne számomra semmi megerőltető, mindig is imádtam a gyerekeket és a kihívásokat, egy babysitterkedés pedig pont ebből a kettőből állt. El sem tudtam volna képzelni egyszerűbb melót és pénzkeresési lehetőséget annál, minthogy pár órán keresztül vigyázzak egy tündéri gyerekre, megetessem vagy játsszak vele, esetleg tanuljunk valamit vagy olvassunk együtt. Sokkal jobban hangzott, mint ingyen a fenekemen ülni a kanapémon és értelmetlen sorozatokat meg ismétléseket bámulni a melegben, egész nyáron. Merthogy kimozdulni nem volt kedvem, ahhoz túl fülledt volt az idő, na meg ha a barátaival is volt az ember valahol, két hét után megunja a folyamatos vásárlást, főleg, ha már nincs miből, a mozizást a minden napi kávézgatást. A strandon is csak egyszer voltunk a barátaimmal az idén, de annyira tömve volt, hogy alig egy óra múlva jöttünk is el onnan. 

Nehéz volt úgy bármit is csinálni, hogy mindenki vagy elutazott, vagy a családjával volt, vagy a párjával... És itt voltam én, két országnyira a szüleimtől, hogy a legjobb egyetemet választhassam a világon, ahová fel is vettek és itt tanulhassak. Ez mind szuper volt, egészen addig a pontig, amíg két év egyetem után realizálódott bennem, hogy nagyon nehéz suli mellett dolgozni úgy, hogy aludjak is egy keveset és azt ne az órákon. És ha nem dolgozom, nincs pénzem, ergo nem tudok repülőjegyet vagy vonat-buszjegyet venni haza. A szüleim kisegítettek a ház rezsijével, de azok a tartalékok is gyorsan elfogytak. Két hónapja nincs munkám és már igazán elkelne egy. Nem mondom, hogy nem élvezem a pihenést és a semmit tevést, de sajnos ezért nem fizetnek.

Gondolataimból a telefon csörgése szakított ki. Hangosan sóhajtottam és hátraejtettem a fejem, ahogy láttam, hogy bizony nekem fel kell kelnem azért a mobilért. Egy nyögés kíséretében fellöktem magam a díványról és léptem kettőt a kis asztalkáig, amin a rezgő telefon pihent. A szüleim hívására számítottam, de helyette egy ismeretlen azonosító villogott a kijelzőn. Vállat vontam és elhúztam a kis, zöld ikont, hogy felvegyem a készüléket.

- Haló? - Szóltam bele.

- Heló, Yoora-t keresem - Hangzott fel egy női hang a vonal másik végén.

- Én vagyok - Közöltem vele és visszaültem a kanapéra.

- Az én nevem Min Seulgi és olvastam a hirdetésed egy újságban, hogy vigyáznál gyerekekre - Mutatkozott be és mondta a hívása okát.

Kikerekedtek a szemeim és elmosolyodtam. Előrébb csúsztam a matracon, ahogy jobban figyeltem most már a hívóra.

- Igen - Válaszoltam egyszerűen.

- Lenne munkám a számodra - Kuncogott bele a telefonba a nő. - A munkát Haru-nak hívják és négy éves. 

- Rendben, értem - Mosolyogtam, mint egy eszelős. 

Kislány? Titokban imádkoztam, hogy ha érdeklődik valaki, akkor ne egy hiperaktív kisfiút kapjak ki, mert akkor biztos, hogy indiánosan játszottunk volna és kikötözöm őt egy székhez, betömöm a száján, én pedig örömtáncot járok körülötte.

- A jövő héttől kellene jönnöd, ha tudnál - Folytatta.

- Persze, hogyne - Egyeztem bele azonnal.

- Szuper. Ezen a számon elérlek majd?

- Igen, nyugodtan hívhat.

- Rendben, akkor elküldöm majd a címet - Ajánlotta.

- Oké, köszönöm - Az ujjaimat tördeltem már, nehogy beleordítsak a telefonba boldogságomban.

- Ha ráérsz, akkor holnap délután szeretném, ha átjönnél, hogy egy kicsit beszélgessünk az anyagiakról és egy kicsit megismerjelek, mielőtt rád bízom a gyereket - Mondta aggódóan.

- Persze, semmi gond, megértem - Bólogattam hevesen.

- Remek - Kicsit vidámabbnak tűnt a hangja. - Akkor nem sokára küldöm a címet és holnap várlak.

- Rendben, nagyon köszönöm.

- Én köszönöm, visszhall - Köszönt el.

- Viszlát - Tettem ugyanezt én is és letettem a telefont. 

A készüléket biztonságos távolságba tettem magamtól, mielőtt őrült vergődésbe és egy eszement táncba kezdtem volna a kanapén és a kanapé körül. Lesz munkám! Nem kell eladnom az egyik szervemet sem! Ez az!

Folytattam az ugrálást és a körtáncot, mint valami vízi hínár, körben a nappaliban, amíg el nem fáradtam és vissza nem ültem a puha párnákra. Kifújtam magam és folytattam a tévénézést, mintha mi sem történt volna. Percenként pillantottam a telefonra, hogy mikor jön az üzenet a címmel. Alig vártam, hogy végre mehessek. Nem azért, mert munkamániás lettem, csak mégis kellett volna már az a fizetés, de azért nagyon örültem, hogy egy kislányra kell vigyáznom. Az anyuka hangja is nagyon kedvesnek tűnt, reméltem, hogy jól ki fogunk jönni egymással mind vele, mind a kicsivel.