A babysitter /BTS_SUGA/

4.

Egy kicsit meglepődtem, ahogy az ajtó elkezdett kinyílni a kislány szobájában. A szívem elkezdett hevesen verni, ahogy az agyam rögtön betörőkkel és gyilkosokkal kombinált, hiszen tudtommal senki más nem volt otthon akkor. Megnyugodtam, bár még mindig összezavart voltam, amikor egy fiatal srácot láttam meg az ajtóban. Jeges, unott arcát felváltotta egy pillanatra a meglepődöttség, ahogy észrevett a szobában engem is. Nem tudom, hogy nem számított e rám vagy csak nem ilyen megjelenésre számított. 

A fejemben lassan összeállt a kép és egy mosolyt erőltettem magamra. Feltoltam magam a szőnyegről a törökülésből, ahogy a srác is tett egy lépést befelé a kislány szobájába. Kezet nyújtottam neki, mire először kicsit megdermedve a kezdeményezésemtől, felvont szemöldökkel nézett a kezemre, majd végül visszaállt a semleges arckifejezése és ő is megemelte a kezét, hogy kezet fogjon velem.

- Te vagy Yoongi? - Kérdeztem mosolyogva.

- Hm - Bólintott egyet a srác, hümmögve válaszként.

- Yoora vagyok - Mutatkoztam be mosolyogva.

Elengedtem a kezét, de még nem ültem le, mivel a srác továbbra is csak nézett. Nem szólt, nem mozdult, csak bámult, ami elég ijesztő volt. Bár nem számítottam sem jobbra, sem többre azok után, amit hallottam róla az édesanyjától. Bár az sem volt sok, annyit leszűrtem belőle, hogy a fia eléggé házsártos és makacs és mindenbe beleköt ott, ahol tud. 

Magam előtt összekulcsoltam a kezeimet, ahogy megnyaltam a számat, hogy mondjak valamit, ám szerencsére Haru, a kislány megtörte a csendet. Örültem neki, hiszen ahhoz képest, hogy már nyitottam a számat, gőzöm nem volt arról, mit mondjak neki.

- Oppa, jössz játszani? - Kérdezte a kislány mosolyogva.

A srác mellé állt és megfogta annak a kezét, ahogy felnézett a magas férfira. Amíg a srác a kicsire figyelt, végre szemérmetlenül elkaphattam egy másodpercet, hogy végigmérhessem magamnak anélkül, hogy bunkónak tartana vagy bármit belemagyarázhatna a helyzetbe, hogy tetőtől talpig megbámulom.

Magasabb volt, mint én, vékony, de nem törékeny testalkattal. Bár farmer és hosszú ujjú felső volt rajta, nem láthattam a karjait vagy a lábait, de valahogy meg lehetett mondani, hogy kicsit izmosabb volt, mint egy egyszerű srác, például az egyetemen, aki a tipikus könyvmoly szerepét betöltő, törékeny, kis vékony alkat. Haja meglepő módon világos volt és mentaszínű, ami azonnal megragadta a figyelmemet, hiszen általában fekete hajjal találkozik az ember az utcákon, és ha egy pár irreleváns hajszín szembe is jön velem, az sem pasin található. Neki mégis jól állt, kiemelte hófehér, makulátlan bőrét, ami olyan volt, mint a porcukor. Szinte szemmel látható volt a puhasága, ahogy a szoba fényei ráestek. Szemei kicsik voltak, de valószínűleg a fáradtságtól, mert elég megviseltnek és álmosnak tűnt az arca. Szája telt volt, habár nem igazán használhatta másra, mint a szapulás és a morgás, ahogy azt az anyuka beszámolójából kikövetkeztettem. Seulgi elmondta, hogy ne aggódjak, ha nem mosolyog rám vagy nem szólal meg, ez természetes nála, nem igazán szokott semmi érzelmet mutatni senkinek a haragon és az idegességen kívül, kivéve a családját.

Yoongi lenézett a kislányra és megingatta a fejét.

- Dolgozom - Közölte vele egyhangúan.

Haru ajkai lebiggyedtek, ahogy drámaian megsértődött a bátyjára, aki határozottan visszautasította a kérését.

- Mindig dolgozol - Nyafogott a kislány.

Yoongi csak megrántotta a vállát és kihúzta a kezét a húga ujjai közül, aztán zsebre vágta a kezeit. Áthelyezte a testsúlyát a jobb lábára, amitől egy lezser kinézetű gengszternek hatott a kiállása. Rám nézett, aztán a kislányra.

- Csak köszönni jöttem - Közölte.

Még utoljára rám emelte a sötét szemeit, aztán kifordult az ajtón és behúzta maga után, hogy pontosan ugyanúgy, résnyire legyen nyitva, ahogy volt, mielőtt bejött volna. Haru még egy másodpercig nézte az ajtót, aztán visszaült a szőnyegre és karba vágta a kezeit.

- Sose játszik velem - Durcázott.

Halványan elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

- Biztos fontos dolga van - Magyaráztam. - A felnőtteknek gyakran van halaszthatatlan dolguk és nem mindig szeretik félbehagyni.

Próbáltam megnyugtatni a kislányt, holott gőzöm sem volt róla, hogy mit dolgozhat vagy mi ennyire fontos, hogy egy percre sem ér rá a saját testvérével foglalkozni. Mindegy, nem is nagyon izgatott, biztos fantasztikusan elfoglalta magát azzal, hogy valamit kritizáljon.

*Yoongi POV*

Összedobáltam egy tányérra mindent, ami ehetőnek tűnt és kevésbé morzsálódott és kevés esély volt, hogy a stúdiómat bekoszolja, ha felviszem majd enni. Nem volt az az isten, amiért én egyedül leültem volna enni, inkább ha már egyedül kell kajálnom, akkor nem unatkozok idelent, hanem inkább dolgozok tovább vagy csak hallgatom a zenémet a stúdiómban.

Arról már lemondhattam, hogy majd a nagymama süteményeket süt nekem, hiszen egyáltalán nem tűnt nagyinak. Mennyi lehetett? Talán tizennyolc vagy húsz éves? Mekkora gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy ilyen fiatalon gyerekekre vigyázzon valaki a saját akaratából és ne bulizással meg pasizással töltse az egész nyarat? Két hónap semmittevés, csak punnyadás, csend és alvás, semmi suli, semmi kötelezettség. Ez való nekem. A kedvenc időszakom lenne, ha nem lenne ennyire meleg. Komolyan, ki az, aki élvezi, hogy olvad a tükör is és folyamatosan izzad a melegben? A hülyék meg még kimennek a hűvös, kényelmes lakásból és önszántukból kifekszenek a Napra melegedni meg leégni. Nem normális. Nincs az az isten, amiért én erőszak alkalmazása nélkül elhagynám a házat azért, hogy céltalanul heverésszek vagy bóklásszak a melegben.

Eddig meg azt hittem, hogy legalább itthon nyugtom lesz, de úgy tűnik, hogy megáldott a lélek egy munkamániás, pihenést visszautasító csajjal, aki majd minden hétköznap itt nyomatja a hülyeségeit meg a gyerekes nyomorúságait a húgommal. Már csak az hiányzott, hogy ketten ordítsák a Barbie főcímdalát és a betétdalokat, miközben könnyezve figyelik a megrajzolt mesét, aztán még táncra is perdülnek a nappaliban. Ez hiányzott nyárra, tényleg. Még egy Haru, csak tizenöt évvel idősebb kiadásban.