A babysitter /BTS_SUGA/

53.

Otthon maradtam, ahogy azt terveztem. Három napja nem mentem be az egyetemre, mert tartottam tőle, hogy Yoongi megtalál és szembe kell néznem vele. Nem is tudom, miért féltem ennyire, amikor nem én voltam az, aki rosszat csinált, mégis féltem, hogy szemtől szembe találom magam vele. És most eljött a negyedik nap, hogy csak pihentem és ürítettem az agyamat, sem iskola, sem munka nem volt, ami elvette volna a szabadidőmet magamról.

Egész este alig aludtam, mert Hoseok szavai jártak a fejemben. Vajon tényleg ez lenne az igazság? Vajon tényleg csak egy félreértés volt és Yoongi ellökte magától a lányt, miután én elfordultam, hogy ne nézzem tovább a szörnyűséget? De akkor is ott volt az a pár másodperc, amit én láttam, a saját két szememmel, amikor is semmit nem tett az ellen az állítólagos kéretlen csók ellen. Annyira bonyolult, mindenki azt állítja, hogy Yoongi nem tett semmi rosszat és én is hinni akartam ezt, de nem tudtam, mit tegyek. A szívem elbírna még egy csalódást, ha megtörténik ez az eset újból? És mit tegyek most? Tényleg fel kellene vennem vele a kapcsolatot, hogy magyarázatot kérjek tőle? Én biztosan nem fogom felhívni, ahhoz túl félénk vagyok, ráadásul fogalmam sincs, mit mondjak neki. Hogy bocsi, el van felejtve? Nem, nincs elfelejtve, hiszen az a kép talán örökre a fejembe vésődött. 

Gondolataimból a csengő hangja ébresztett fel, mire a szívem azonnal a kétszeresére gyorsult. Nyeltem egyet és azonnal ideges lettem, ahogy átfutott az agyamon, hogy ez Yoongi. Eljött hozzám és most kettesben, négyszemközt, szemtől szemben kell beszélnünk, hogy tisztázzuk az egészet. Várakozásaimmal ellentétben viszont ismételten Hoseok jelent meg az ajtóm előtt, amint kinyitottam azt.

- Szia - Köszöntöttem zavartan.

- Szia - Köszönt vissza.

- Öm, gyere be - Hívtam beljebb, amit ő mosolyogva megköszönt és át is lépte a küszöböt.

Csendben sétáltunk a nappaliba, mint legutóbb és ugyanúgy ledobtuk magunkat a kanapéra, egymás mellé.

- Miért jöttél? - Sóhajtottam.

Hiába kérdeztem, a válasz csak egy valami lehetett.

- Yoongi - Mondta ki a fejemben járó nevet.

Bólintottam és felvontam a szemöldökömet, hogy folytassa csak. 

- Eljössz velem hozzá? - Kérdezte.

A szemeim kikerekedtek és azonnal hányingerem támadt. Hogy én Yoongi-hoz? Minek? Állítsak be hozzá, hogy heló, itt vagyok? Egyáltalán minek kellene, hogy én átmenjek hozzá?

- Nem fog felhívni - Közölte Hoseok.

Újabb értetlen arckifejezés ült ki az arcomra a kijelentése miatt. Nem fog felhívni? Az elmúlt négy napban mást sem csinált, csak percenként csörgette a rohadt telefonomat, megállás nélkül, hogy azt hittem már kidobom az ablakon a készüléket, annyira idegesített. És most, hogy Hoseok meggyőzött, hogy végre vegyem neki fel a mobilt, hogy esélyt adjak a magyarázatára, most hirtelen nem fog felhívni?

- Annyiszor utasítottad el a hívását, hogy már nem hiszi el, hogy tényleg felveszed neki - Sóhajtott a magyarázat közben.

Lehajtottam a fejem és bólintottam egyet. Elszúrtam. Ennyire megbántottam volna Yoongi-t? Min Yoongi-t, akinek érzelemmentes, jeges páncélja van és levetkőzi az ilyen dolgokat és magasról tesz rájuk? 

- Tegnap elmondtam neki, hogy jártam nálad - Közölte, aztán hangosan kifújta a levegőt. - Azt hittem, meg fog verni, olyan ideges lett - Nevetett fel zavartan és megvakarta a tarkóját. - De hiába mondtam neki, hogy hívjon fel, mert sikerült meggyőznöm téged, hogy vedd fel, nem hitt nekem.

- Hm - Bólintottam és egy keserű mosolyt villantottam a férfira előttem.

Nem tudtam, mit tegyek, tényleg szörnyű érzés volt, hogy ennyire hatással volt mind a kettőnkre ez a kis incidens. Ha igaz volt, ha nem, akkor is megtörtént és tagadhatatlan, hogy igenis megtette. Akár félreértés, akár nem, már nem lehet visszapörgetni az időt, hogy végignézzem ismét az a csókot, hogy később tényleg ellökte e a lányt vagy sem. Szívem szerint ismét megnézném, hogy bizonyítsa Yoongi igazát, de mégsem akartam újból átélni azt a szörnyű dolgot, ami abban a pillanatban formálódott bennem. 

- Szeretném, ha eljönnél velem hozzá - Kérte újból Hoseok. - Eléggé szüksége lenne már rád, de ő nem fog mozdulni, túl makacs.

Megingattam a fejem, ahogy a plafonra vezettem a tekintetem. Mennem kéne? Tényleg ott kellene lennem? Valóban annyira szétesett Yoongi, ahogy azt Hoseok állítja és tényleg ennyire szüksége lenne rám? Hinni akartam, hogy igen, de valami bennem mégis figyelmeztetett, hogy bármi rossz is kisülhet ebből. 

- Átviszlek, itt a kocsim - Próbálkozott minden erejével Hoseok, amíg gondolkodtam. - Nem kell semmit csinálnod, csak megállnod az ajtajában, onnantól már ő tud beszélni. Csak akkora egy makacs barom, hogy ő nem fogja felemelni a seggét, hogy újból kapufát rúgjon azzal, hogy megnyomja a csengődet és zárva marad az ajtó. Ahhoz túl büszke.

Halványan elmosolyodtam és bólintottam, hogy igaza van. Megingattam a fejem és sóhajtottam egy nagyot. Van más választásom? Minden erőmmel szerettem volna rendbe hozni ezt az egészet, mielőtt én is teljesen depressziós lettem volna miatta. Akartam, hogy Yoongi újra az életem része legyen és nagyon nagyon reméltem, hogy igaz a sztori, amit napok óta hallgatok mindenkitől, és valóban csak én tévedtem.

- Menjünk - Böktem ki reszketeg hangon.

Hoseok arca felvillanyozódott és egy boldog vigyor terült el rajta. Felpattant a kanapéról és megvárta, amíg én is összeszedem magam egy kicsit, legalább egy normális ruha erejéig, hogy ne pizsamában menjek át Yoongi-hoz. Féltem, hogy mi lesz ebből, de meg kellett tennem. Muszáj volt, ha tényleg vissza akartam kapni.