Destiny

Part 1

Unalmasan csoszogtam végig az emberekkel teli folyosón.Körülöttem mindenki el volt foglalva a rábízott feladattal. Az egész ház őrültek házává vált,és hiába is próbáltam meg beszélgetni bárkivel is,mindenki a munkájára hivatkozva tovább állt...de hiába,tudtam,hogy minden az apám hibája.Sosem szerette ha az alkalmazottakkal társalgok.Akkor sem,ha velük sokkal jobb kapcsolatot ápoltam,mint az ő dúsgazdag barátai gyerekeivel.Ennek köszönhetően sokkal több időt töltöttem a konyhában a dolgozókkal,mint a saját szobámban.Ők voltak azok,akik emberként néztek rám,nem pedig a gazdag cégtulajdonos lányaként.Gyűlöltem a vacsorákat,amiket minden  egyes új üzlete megszületésénél rendezett.Sosem értettem,miért nem elég neki,és az érintetteknek részt venni rajtuk.Rendszerint megpróbáltam kibújni alóluk,és hangot adni nem tetszésemnek,de mindig csak egy,viselkedj Yoorát vagy egy ne hozz szégyent a nevemrét kaptam válaszul.Valószínűleg az apámnak már az is szégyen volt,hogy lánynak születtem....

Hangos léptekkel rontottam be a konyhába,és dobtam le magam a pulthoz.Min Seo néni éppen egy tortát díszített,mikor érkezésemre felkapta fejét,és hatalmas mosolyt küldött felém.Ő is azon emberek közé tartozott,akiket nem érdekelte sem az apám,sem pedig a bátyám tiltása.Naphosszakat tudott mesélni az életéről,és mindig jó tanácsokkal látott el.Anyám helyett anyámként viselkedett.Mindig tudta,hogy mikor mire van szükségem,szavak nélkül is.Még tortadíszítés közben is tudta,hogy miért léptem meg a fodrász elől,és miért menekültem hozzá...Egy hatalmas sóhajtás közepette vettem kezembe egy ecsetet ,és kezdtem pingálni a készülőben lévő édességet.Seo néni egy hangos nevetéssel nyugtázta cselekedetem,majd ecsetével egy kis habot kent az orromra.

-Kicsim,neked nem készülnöd kéne?-kérdezte az előttem álló idős néni,mire és csak megrántottam a vállam,és egy kicsit sem nőies mozdulattal letöröltem az orrom.

-Ha nem készülök el időben,talán megúszom ezt a borzalmat.-reméltem ,hogy tervem sikeres lesz.Min Seo ismét csak elnevette magát,miközben megtekerte a fejét.Már épp szólásra nyitottam volna a szám,mikor egy rikácsoló hang töltötte be az egész helyiséget a nevemet kiabálva.Mint akit puskából lőttek ki,úgy indultam meg a hátsó kertbe vezető ajtó felé.Kilépve azon még hallottam,lelki támaszom nevetését,és az idegesítő hangot a nevem sikítva,de pár másodpercekkel később már a nyugtató madárcsicsergést hallgattam,miközben rohantam egy megfelelő búvóhelyet keresve.Már éppen készültem beugrani egy az út túloldalán árválkodó bokorba,mikor egy hangos dudaszó hallatán szívem sebesebb ütemre kapcsolt.A hang irányába kaptam fejem,de éppen csak annyira,hogy lássam  mi történik.Ekkor láttam meg a fekete Audit,ami figyelmetlenségemnek köszönhetően kishíján átment rajtam.Tovább emelve szédült fejemet vettem észre,hogy egész szép kis kocsisor feltorlódott miattam.Az autók ismerősek voltak,többször láttam már őket a háznál,és apám rendezvényein is,de nem tudtam volna megmondani,hogy kikhez tartoznak.Egyben viszont biztos voltam.Nem apám sznob dúsgazdag barátaié,hanem az embereié...

Nem tudom mennyi ideje ülhettem a bokorban,de a lábaim kezdtek teljesen elgémberedni,és észrevettem,hogy már nem csak Miss Rikácskisasszony indult a keresésemre,hanem a fél épület.De ez cseppet sem zavart,mert jó úton haladtam afelé ,hogy kicsússzunk az időből,és ne kelljen részt vennem az ostoba vacsorán.Tisztában voltam vele,hogy nem úgy viselkedek ,mint egy 20 éves,hanem inkább ,mint egy hisztis óvodás,de akkor még ez sem érdekelt.Egyszerűen csak nem akartam olyan emberek között lenni,akik apám pénze miatt állnak szóba velem.Az ilyesmitől felfordult a gyomrom,még üres állapotában is.Elmélkedésem a telefonom hangos csörgése szakította félbe.Ilyedten kaptam a zsebemhez,és ignoráltam apám hívását,de ő kitartó volt,és újra próbálkozott.Aztán vagy a 20.hívás után a bátyám neve is megjelent a képernyőn.Vele sem tettem másképp,ki akartam nyomni a telefont,mikor valaki hangosan kezdte kiabálni,hogy megtalált.Azonnal felugrottam,és mint egy őrült estem ki a bokorból.Lábam zsibbadt,de futnom kellett.Futnom kellett,ha nem akartam ,hogy elkapjanak.A kocsim irányába vettem az irányt,és gondolatban átkoztam magam,amiért nem hoztam magammal a kulcsot.Habár tudtam a kapun úgysem jutnék ki.Az apám hónapokkal a bujkálásom előtt parancsba adta a kapunál álló őröknek,hogy ne engedjenek ki,mikor rendezvényeket rendez.A bátyám szabadon mászkálhatott,de velem nem ez volt a helyzet.Ő volt a szófogadó,akinek ugyanaz volt az életcélja,mint az apánknak.Ő volt a cég örököse,és apánk mindenkori kedvence.Ő sosem mondott nemet az apai parancsnak.Ellenben velem,és az öcsénkkel.Igen,az öcsénk..ő sem szerette az efajta rendezvényeket,de csendben tűrte,és sokkal jobban kijött  apánk "barátaival",mint én.Ő sem beszélt túl sokat az alkalmazottakkal,akárcsak a bátyánk.Neki meg voltak a saját barátai,és a saját élete....