Destiny

Part 4

Szótlanul piszkáltam az előttem lévő ételt.Kínosan éreztem magam,és semmi kedvem nem volt enni,annak ellenére sem,hogy gyomrom egyre hangosabban korgott.Túlságosan lefoglalt az,hogy másodpercenként lepillantsak a túlméretezett pólóra,és minden egyes alkalommal lejjebb húzzam azt.Néha néha felpillantottam a tányéromból,és észrevettem,hogy Youngjaenak sem volt nagyobb étvágya,mint nekem.Furcsán méregetett,majd mikor észrevette,hogy ránéztem,figyelmét az asztalnak szentelte.Nem értettem őt,mióta elém rakta az ételt,egy szót sem szólt.Mindketten csendben voltunk,ami idővel kezdett egyre kínosabbá válni.Egyedül a falon lógó óra ketyegését lehetett hallani.Amúgy is szédült,érthetetlen gondolataim közül,már csak az ő furcsa viselkedése hiányzott.Előtte sosem találkoztam még olyan goromba,és kiismerhetetlen emberrel,mint ő.Talán azért,mert mindenki próbált velem kedvesen viselkedni...mindenki tudta,hogy ki vagyok..

-Miért nem eszel?-szólalt meg előlem egy mély hang,mire ijedtemben ugrottam egyet a széken.Nem számítottam rá,hogy megtöri a csendet,és kiránt zavaros gondolataim közül.Felnéztem rá,miközben ő egyenesen engem figyelt.

-Nem vagyok éhes.-motyogtam erőtlenül,aztán újra a pólót kezdtem pásztázni,és húzogatni.

-Tudod,ennél bénább hazugságot még sosem hallottam.-dörmögte,amin már meg sem lepődtem.Ismét rápillantottam, és láttam még mindig engem figyel.Nem tudtam,honnan tudja minden alkalommal,hogy nem mondok igazat,de arra rájöttem,hogy átlát rajtam.Ennek ellenére sem árult el semmit a szeretteim hogylétéről..

-Nincs kedvem enni,miközben...

-Jól vannak.-olyan egyszerűen és hirtelen ejtette ki a szavakat a száján,hogy hirtelen fel sem fogtam miről beszél,csak tátott szájjal bámultam rá.Ő egy ravasz mosolyt eresztett felém,majd egy halk röhögés közepette kissé megrázta a fejét.

-A családod,és a barátaid..mind jól vannak,nemrég kaptam egy telefont.Kijutottak a házból.-nem hittem a fülemnek,és valószínűleg úgy nézhettem ki,mint egy őrült,mikor kiejtettem kezeimből az evőpálcákat,és számhoz kaptam azokat.Megkönnyebbült könnyeim hirtelen kezdtek folyni szemeimből.Sosem éreztem annyira boldognak magam,mint akkor.Semmi sem számított,még a saját helyzetem sem,csak az,hogy mindenki jól van.Youngjaera pillantva elkaptam sunyi mosolyát,aztán elkomolyodott tekintetét,amint újra engem vizslat.

-Az infóért cserébe megeszed azt,ami előtted van.-visszatért a goromba kellemetlen alak.Hangja ismét érdektelenül csengett.Mintha nem számított volna neki semmi.Hirtelen ugrottam fel a székből,és sebes léptekkel indultam meg a nekem kijelölt szoba felé.Nem értettem magam.Örültem,hogy mindenki jól van,és annak is,hogy Youngjae nem kezel úgy,mint mindenki más,mégis furcsán éreztem magam.Meg akartam őt ismerni,és tudni ,hogy miért viselkedik olyan kiismerhetetlenül.Hallottam,ahogy utánam iramodik,de mielőtt utolérhetett volna,becsaptam orra előtt az ajtót,és elfordítottam a zárban lévő kulcsot.Nem figyeltem fenyegető szavaira,amik az ajtó túloldaláról jöttek,agyamat túlságosan lekötötte a gondolat,hogy megismerhessem őt.Elhatároztam,hogy kiderítem,mi az ami miatt folyton kellemetlenül viselkedik,még akkor is ha emiatt rengeteg próbát és gonoszkodást kell majd elviselnem...

A falon kattogó óra fél négyet mutatott.Én pedig képtelen voltam aludni.A földön ülve,a falnak támaszkodva bámultam ki az ablakon.Minden sötét volt,csak a csillagok világítottak.A szél fújt,az égen mégsem voltak felhők.Mintha minden felborult volna körülöttem.Még az időjárás is.Egyedül az ember mindig furcsa dolgokon gondolkodik,így voltam én is.Vagy csak a fáradtság miatt jutott eszembe megannyi ostoba,értelmetlen gondolat.Párszor megfordult a fejemben,hogy kiugrom az ablakon és elfutok,vagy hogy egyszerűen csak bejelentem,hogy hazamegyek.Habár az utóbbi eléggé lehetetlennek tűnt.Először is,nem tudtam,hol vagyunk,vagy kinek a házában,ennek köszönhetően azt sem tudtam,hogy merre van a haza,vagy hogy egyáltalán létezik e még számomra olyan...Visszaemlékezve a történtekre,ismét éreztem a gombócot a torkomban,de képtelen voltam sírni.Akkor nem is tudtam,hogy egyáltalán jelentett e nekem valamit az a ház..az a ház,amiben sosem éreztem jól magam,vagy amiben mindig másoknak kellett megfelelnem.Furcsa volt,de nem bántam,hogy el kellett jönnöm,a szinte már palotának mondható épületből. Egyedül a körülmények bántottak...Nem tudom mi késztetett arra,hogy felálljak,és elinduljak az ajtó felé.Talán túl szomjas voltam,vagy talán csak nem akartam tovább ülni a sötét szobában,és még borúsabb gondolatokkal fárasztani saját agyam.Az ajtóhoz érve lassan nyomtam le a kilincset,és dugtam ki fejem,egyenesen a sötét folyosót bámulva.Csigát megszégyenítő tempóban léptem ki a sötétre festett ajtón,majd miután szememmel ki tudtam venni,hol vannak a bútorok,és merre van a konyha ,meghallottam egy halk mégis dühös hangot,ami a szomszéd szoba résnyire nyitva hagyott ajtaján szűrődött ki.Tudtam,hogy nem szabadna oda mennem,de nem bírtam magammal.Lassú léptekkel közelítettem meg az ajtót,majd 1 méter távolságra megálltam tőle,és oldalammal a falnak dőlve,leguggolva kezdtem hallgatózni.