Zaklatóm a Starbucksban (H.S. fanfiction)

¤17¤

Azok a mézédes ajkak. Bár ne kellene ilyen hamar elvállnunk egymástól.

- Harry, mennünk kell. - toltam el magamtól résnyire, hogy szóhoz tudjak jutni.

- Szerinted jelen esetben hol érdekel ez engem, ha itt vagy előttem csóktól felduzzadt ajkakkal? - suttogta, rajtam pedig végig futott a hideg, mély, rekedt hangjától.

- Muszáj. A kedvemért. - néztem fel zöldjeibe, amik szinte csillogtak a vágytól. Szorosan lehunyta azokat, majd egy aprót bólintott.

- Gyere. - ragadott karon és sietős léptekkel elhagytuk a szobát, hogy a kocsiba beüljünk. A hátsóülés kényelmébe temetkeztem, közben pedig élveztem Harry társaságát.

- Harry? - fordítottam fejemet felé, hogy biztos legyek abban, figyel-e rám.

- Igen?

- Hazavisztek?

- Nem Ella, kirakunk London külvárosában. Szerinted? - túrt a hajába, én viszont felröhögtem a szarkasztikus viccén.

- Jólvan, csak kérdeztem. Tudod, a biztosra megyek. - vigyorogtam rá.

- Néha talán túlságosan is. - kulcsolta ujjait az enyémekre egy kacsintás kiséretében.

Belepirultam a tudatba.
A tudatba, hogy Harry velem van és az én kezemet fogja, hogy engem csókol nap mint nap, hogy nekem mond perverz, egyben imádnivaló gondolatokat, hogy kockára tett és elvitt egy több tízezres koncertre, hogy bejön mindennap egy kávéra abba a nyomorult Starbucksba, csakhogy láthasson engem, és végül azért amiért még mindig kitart az utálatos személyem mellett és nem hagy cserben. Legfőképp ezt értékelem, hogy még mindig mellettem van.

London, Ella lakása, 17:32

A konyhapultra könyöklök, kekszet rágcsálok és várok a megváltó csodára. A szó szoros értelmében elvonási tüneteim vannak, Harry iránt. Kereken hét és fél órája nem láttam a sármos göndört. Az ujjaimmal dobolok a munkalapon, szemeimmel hol az ajtóra, hol a kaputelefonra vagy hol a mobilomra pillantok. Oké, ez beteges, azért ennyire nem lehetek pszichopata. Harry biztosan jelentkezni fog, úgy ahogy megígérte, csak lehet, hogy dolga akadt.

Az idő idegtépően lassan telt. Átmentem a nappaliba, a kanapén üldögéltem, és konkrétan már a hajamat téptem unalmamban. Ennyire vonzódnék hozzá? Hisz még alig ismerem. Najó, elég sok dolgot tudok már róla, de nem hinném, hogy ennyitől bele lennék habarodva. Vagy mégis? A számát rágcsálva néztem az órára, ami lassan hét órát ütött. Csoda, hogy legalább ennyit kibírtam nélküle. Vajon mennyi van még hátra? Majd hirtelen elérkezett a felemelő érzés. A telefonom kiadott magából egy apró hangot, én pedig egyből értenyúltam és végre nem holmi szolgáltató küldött üzenetet. Harry volt az.

Harry: Hiányzol.

Tömör és rövid. Pont elég ahhoz, hogy tudjam ő is rám gondol.

Ella: Ó, biztos vagyok benne, hogy te jobban nekem.

Gépeltem be a választ, de még nem nyomtam rá a küldés gombra, ugyanis töprengtem azon, hogy adjam meg magam, és tudja meg, hogy kibaszottul odavagyok érte, illetve, hogy kell nekem, vagy inkább fogalmazzak másképpen? Végül lenyomtam, és kis idő múlva érkezett a válasz.

Harry: Szeretnéd, hogy átmenjek?

Ezt most halál komolyan megkérdezte? Ez hülye?! Ki ne szeretné, hogy Harry Styles a házába jöjjön? Atyaég!

Ella: Öhm... hazudjak vagy inkább mondjam (írjam) az igazat?

Harry: Nekem te ne hazudj! Az igazat kérem.

Ella: Oké, csak mert nagyon jó lenne, ha itt lennél mellettem.

Szemeimet szorosan lehunytam, majd mikor elküldte az üzenetet kinyitottam. Óóó, nem izgultam, dehogyis.

Harry: 10 perc múlva ott vagyok.

Jézusom, idejön. Azonnal rendet kell csinálnom. Fénysebességgel pattantam fel az ülőalkalmatosságról, és gyors pakolásba kezdtem. A mosatlant bedobáltam a mosogatógépbe, a ruháimat elraktam egy olyan helyre, ahol nem szúrnak szemet, és az ágyamat is bevetettem, ami nem rám vall. A kinézetemmel nem törődtem, Harry fogadjon el úgy, ahogy vagyok. Ennyi.

Éppen, hogy csak kész lettem, hallottam, ahogy megcsörren a kaputelefon. Futólépésben mentem oda, és nyomtam meg azt a bizonyos gombot, amitől kinyílik a lenti bejárati ajtó. Ujjaimat tördelve vártam arra, hogy Harry mikor mássza meg a két emeletnyi lépcsőt, amikor kopogtattak az ajtómon. Lélegzet-visszafojtva csörtettem az egyszerű fa ajtóhoz, majd kitártam azt.

Ott állt. Ott állt fekete farmernadrágban, fehér pólóban és göndör hajjal, amivel imádok játszadozni. Smaragdjai izzottak, szája sarkában, pedig ott bujkált, az az ellenállhatatlan féloldalas mosoly, ami méginkább csak szívdöglesztőbbé tette őt. Egy igazi félisten, aki csak az enyém. Csakis az enyém.

Halihóó! Egy nem annyira izgalmas résszel folytatnánk a történetet. Remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket. ❤️❤️

*dobpergés*

Elértük az EZER megtekintést, amit nagyon-nagyon köszönünk.😍🤤 Nélkületek nem sikerült volna! Imádunk titeket.😇😘 Jó olvasást!

All the love P. and L.