Zaklatóm a Starbucksban (H.S. fanfiction)

2. évad - 2. rész

Sziasztok! Úgy éreztem, hogy kötelességem kirakni egy újabb részt, ugyanis kezd egyre nagyobb lenni a táborunk, ami nagyon-nagyon jól esik! ❤️ Csodálatosak vagytok mindannyian, úgy ahogy vagytok. Köszönöm szépen, ezt a rengeteg visszajelzést tőletek! Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást kívánok nektek! 🖇️💗

"Ahhoz, hogy egy szerelem igazi legyen, nem kell, hogy egy életre szóljon. Nem az határozza meg egy szerelem minőségét, hogy mennyi ideig tart. Minden elmúlik, még a szerelem is. Van, hogy valakinek a halálával, van, hogy csak úgy, magától. Nem muszáj, hogy a legszebb szerelmi történet két olyan emberről szóljon, aki egész életében együtt volt. Szólhat ez olyan szerelemről, amely két hétig, két hónapig vagy két évig tartott, mégis fényesebben és hevesebben lángolt, mint bármelyik más szerelem előtte vagy utána. Soha ne sirass elbukott szerelmet, hiszen olyan nincs is. Az agy számára minden szerelem egyforma."

- Ella... - szólalt meg mély, rekedtes hangján. Imádtam erre a hangra felkelni azokon a reggeleken, és elaludni is késő esténként. Lassan néztem felé, szeme sarkából engem kémlelt, várva a reakciómat.

- Harry. - suttogtam nevét, amit már nagyon-nagyon régen ejtettem ki ajkaimon. A bűvös szó, aminek hallatán a szívem a torkomban dobog, a gyomrom pedig liftezik. A szó, amit egykor minden nap, szinte minden percében kiejtettem minimum egyszer, gyakorlatilag vagy legalább gondolatban. A szó, ami számomra a kincset jelentette, a mindenséget.

- Meg kellene beszélnünk néhány dolgot. - folytatta némi hatásszünet után.

- Ne tartsd vissza magad. Meghallgatlak. - bólintottam határozottan.

- Nagyon megbántam, hogy magadra hagytalak, és még csak nem is kerestelek. Sajnálom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejedhez, meggondolatlan okokból kifolyólag. Amikor elmentem, nagyon nehéz volt az első pár hét nélküled, és utána belegondoltam, hogy te valószínűleg már régen túl vagy rajtam, úgyhogy nem adtam magamról életjelet semmilyen formában sem. Ebben az időszakban rájöttem arra, hogy senkit nem kedveltem még ennyire, mint téged, és végiggondoltam mindent. Hogyha adnál nekem mégegy esélyt biztos, hogy nem lennék olyan balfasz mint akkor. Mert megbecsülnék egy ilyen értéket, mint amilyen te vagy. A hírnév és a sajtó egyáltalán nem érdekel, téged nem azért szeretnélek az ujjaim köré csavarni, mert csak a pénzt hoznád nekem. Erről szó sincs. Te a reményt és a csillogást hozod, és hoztad ki belőlem, a szeretetet a szívembe, és elűznéd azokat a sötét napokat az életemből. Mikor veled voltam, szinte megsemmisült körülöttem minden. És szeretnék bocsánatot kérni amiatt, hogy faszfej voltam veled, mert ezt tényleg nem érdemelted ki. - fejezte be hosszú monológját, ami kiütötte nálam a biztosítékot, és elkezdtek könnyek folyni le arcomon, amiket óvatosan itattam fel tenyereimmel nedves bőrömről.

Nem mukkantam meg, tudta jól, hogyha egy hangot is kiejtek a számon biztosan elfajulnának a dolgok. Csendben kommunikáltunk egymással. Egy üvegváza helyében éreztem magam, amibe éppen most tettek bele egy csokor rózsát. Egy gyerek rohangált a házban, aki a testvérével játszott, amikor egyszercsak nekiment a kemény, barna fából készült kerek asztalnak, és a váza megbillent. A tartalma kiborult a sima asztalfelületre, a gyönyörű mintázatú ibrik pedig legurult a földre. Milliónyi darabra törött kristályüveg, ami azonos lehet a szívemmel. Próbálják összerakosgatni, de az éles szilánkok csak sértenek, fizikailag, és lelkileg is. Körülbelül ezen a szinten lehettem. Képtelen voltam arra, hogy belenézzek a szemébe, ezért inkább csak a sebváltón pihenő kezét pásztáztam.

- Én... kikészültem. - véstem bele szemeimet az arcába. Könnyek százai folytak le patakokban a bőrömön és úgy éreztem bármelyik percben összeroskadhatok legbelül.

- Danielle - kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.

- Nem, Harry, elfogadhatatlanul viselkedtél velem aznap, mégis mi a francot gondoltál? Hogy majd elalélva fogok a nyakadba ugrándozni, hogy szennylapra kerültem? Nem, kurvára nem. Szomorú voltam, mert ott hagytál, szomorú voltam, mert szó nélkül kisétáltál az ajtón, szomorú voltam, hogy többet már nem ébredtem fel melletted és legfőképp szomorú voltam amiatt, hogy nem küzdöttél értem, hanem feladtad. Ellenben megtanítottad, hogy az élet megy tovább és nem kell leragadni a múltban. Ezt az egy dolgot tudom értékelni az egészben. - majd beállt a kínos csend. Ha minden igaz a szavaim súlyán rágódik.

- Ez esetben szeretnéd, ha hazavinnélek? - vonta fel egyik szemöldökét, és tudta, hogy most adta be nálam az aduászt. Ezen az egy szavamon fog múlni minden. Minden...

All the love P.

Utólag pedig, kívánjunk Harrynek nagyon sok boldog születésnapot! xx.