Zaklatóm a Starbucksban (H.S. fanfiction)

¤25¤

Egy hónappal később
Starbucks, 17:46

A sorban álló utolsó embert szolgáltam ki éppen, majd a levegőt kifújva a megszokott pózban támaszkodtam a pultra, mikor kivágódott az öltöző ajtaja.

- Mi újság, Danielle? - csapódott mellém az új munkatársam Michael. Lassan fél éve dolgozik nálunk, de Emmát akkor sem tudja helyettesíteni.

- Nem sok. Nem igazán volt forgalom. Október lévén a hozzád hasonló gyerekek a suliban pusztulnak ilyenkor. - mosolyogtam rá, maró iróniával.

- Jajj, csak maradj meg magadnak. Te meg lassan kiöregedsz a szakmából, csoda, ha kellett ide a friss hús? - nevetett rám pimaszul a kölyök. Miközben hátrasétáltam, hogy utcai ruhába öltözzek Mike utánnam kiabált.

- Na látod, eltűnik a gyilkos pillantásod, és egyből fellendül az üzlet. Sokkal jobban bírnak a vendégek.

- Ó, kapd be! - röhögtem rá. Fejetrázva vonultam be az öltözőbe. Mikor már átvedlettem normális ruházatba, leültem az ott lévő kisebb székre, majd gondolataimba merültem. Mostanában megszokottá vált, hogy ezt csinálom minden műszakom után.

Elgondolkozok az élet nagy dolgain, miközben mindenki tudja, mekkora hülyeség is filozófiai dolgokon törni a fejed. Hogy mi lett volna ha...? Minden ember életében vannak olyan szakaszok, amiket nem tud kitörölni egy csettintésre. Ha jobban belegondolunk, semmit nem lehet teljesen elfelejteni, még a gyermekkori emlékeket sem. Mindből megmarad egy apró foszlány, még abból is, aminek csak a töredékrészét éltük meg. Bármennyire is szeretnénk, nem fogjuk elfelejteni, mert minél jobban törjük magunkat, annál mélyebbre ássuk meg a saját gödrünket. A legjobb ha csak sodródsz az árral, és idővel távoli emlék lesz az elmédben, amire jó lesz majd visszagondolni. Szerzünk újabb és újabb örömteli pillanatokat, érnek majd minket bátások és csalódások, de ha megtaláljuk azt az egy bizonyos személyt, aki segít abban, hogy ne zuhanj mélyre a rossz érzések és emlékek tengerében, akkor minden megoldódik. Viszont rengetegen elfelejtik, hogy a másik személy, a támasz, aki kihúzott téged a szomorúságodból, ugyanúgy segítégre szorulhat a nehéz időszakokban.

Talán pont ez hiányzik az én kis nyomorúságos életemből. A legelején éltem úgy, ahogyan jól esett. Azt tettem amit akartam, és úgy ahogy azt szerettem volna. Majd hirtelen minden megváltozott. Hogy mégis hogyan? Belépett az a barom pont ennek a kávézónak az ajtaján, még véletlenül sem másikba, pont az én Starbucksomba. Aztán jött minden szépen sorban. Néhol az agyamra ment a hülyeségeivel, néhol pedig ölni tudtam volna érte. Eddig megélt huszonegy évem alatt soha nem éreztem még olyat, mint amikor először megcsókolt. Igen, azon a kibaszott kanapén, a kibaszott házában, mikor elhívott magához, hogy felvidítson. Aztán, úgy elfajultak a dolgok, hogy azon az éjszakán nála aludtam.

Jogos a kérdés, hogy megbántam-e? Fenéket! A szakítás utáni hetekben mindent megtettem volna, hogy meg-nem-törntént-é tegyem a dolgokat, vagy, hogy elfelejtsem őt, de ez természetesen lehetetlen volt.  Aztán később rájöttem, hogy ha ő nincs, akkor valószínűleg, úgy tölteném a mindennapjaimat, ahogyan mindezek előtt. Ugyanazzal a monotonitássál élném az életemet, mint eddig bármikor. Bemennék dolgozni, és abból állna egy műszakom, hogy a vendégek után koslatok, akiknek bevált az élet. Akik bejönnek beszélgetni a haverokkal vagy esetleg a párjukkal. Menő állás valami cégnél, egyetemi hallgató, ügyvéd vagy kétgyermekes családalapítók.

Meg kell hogy mondjam, ez a pár hónap életem legjobb időszaka volt. El tudtam felejteni - ha csak átmeneti időre is - a gyerekkoromat, édesanyámat, aki még arra sem méltat, hogy felhívjon, a hülye általános iskolás éveimet, amit annyira utáltam, a nyomorult munkámat, a szokásos reggeleket, amik mindig a felismeréssel kezdődnek, hogy annak idején kudarcot vallottam, és nem vettek fel az egyetemre, és végül az önsajnáltatásomat.

Életemben először igazán boldog voltam. Igen, boldog. Vele szárnyalhattam, a határ a csillagos ég volt, most pedig én magam törtem le a szárnyaimat, és itt kapargatom a koszt a földön, mert elment. Itt hagyott, nem keresett és még csak életjelet sem adott magáról. Mintha teljesen archiválta volna magát, fene tudja mennyi időre.

Tehát ennyi lenne az egész. A mese vége, ami kivételesen nem az az elcsépelt mondat, hogy "Boldogan éltek amíg meg nem..." A tanulság? Annyit tudtam levonni belőle, hogy az élet megy tovább. Lehet, hogy te úgy érzed, hogy a szíved szakad meg, és hiheted, hogy mindenki más is érzi, hogy ez mennyire borzalmas. De az emberek nem látják. Ugyan úgy felkellnek, bekötik a cipőfűzöjüket, iskolába, vagy munkába mennek, nevetnek, kávézókba, moziba, éttermekbe járnak. És abban a percben, amikor ott állsz, egy pillanatra megfagyva a mindennapok gyorsaságának hirtelen felismerésétől, érezheted magad egyedül, de érezheted magad szabadnak is. Lehetsz hálás, amiért te másokkal szemben felismerted, hogy minden pillanat fontos, és nem nyavajogni kell, hogy milyen kevés időnk van, hanem kiélvezni a közös pillanatokat. Szóval, csak annyi lenne, hogy köszönöm. Köszönöm szépen, hogy megtanítottad ezt, Harry Styles.

Szép jó napot mindenkinek! November közepét átléptük és be kell, hogy valljam vészesen eltellt az idő. Ez volt az utolsó rész, DE még írni fogunk egy részt, hogy mi várható ezután. Nem írok regényt most ide, azt, majd későbbre tartogatom. Nagyon reméljük tetszett nektek Ella és Harry története, és nem volt unalmas. 😊 Olvasgassatok még! Hamarosan jelentkezünk! ❤️

All the love P. and L.