Zaklatóm a Starbucksban (H.S. fanfiction)

2. évad - 1. rész

Sziasztok! Hosszú idő után visszatértem egy résszel, már van egy pár megírt rész, de azokon még alakítgatnom kell. A kisebb szünet alatt, azt vettem észre, hogy rengeteg visszajelzést kaptam, ami borzasztóan jól esett. Köszönöm szépen, hogy itt vagytok nekem és, hogy támogattok. Jó olvasást kívánok! ❤️

Néhány héttel később
Délután 19:06

Mivel ma délutános voltam, és ilyenkor már sötét van, mert át lépünk a téli időszámításba, az utca fényei által megvilágított gyalogosúton sétáltam haza. Rettenetesen hideg volt, a kabátom zsebeibe dugtam a teljesen átfagyott kezeimet és a nyakam köré tekert sálba rejtettem el fél orcámat.

Tudtam, hogy ilyenkor már nem igen kéne a megvilágítatlan, kihalt utcákon sétálgatnom, de csak ezen az egy módon tudtam hazajutni, máskülönben a kávézóban töltöm az éjszakát.

Mögöttem egy csoport részeg huligán szórakozott. Rugdosták a kiürült sörös üvegeket, dobálták a cigicsikket, és ordítoztak. Gyorsítottam a tempómon, de ahelyett, hogy hazajutottam volna lefogtak az alkoholista barmok.

Próbáltam szabadulni az erős szorítások közül, viszont sikertelenül. A kabátomat kezdték lerángatni rólam, a sálammal együtt. Azonnal végigfutott fagyos testemen a hideg, és a szőrszálak tömkelege égnek állt bőrömön.

- Eresszetek el! - jelentettem ki, kicsit sem higgadt állapotban.

- Ezt meg sem hallottam. - röhögött ki az egyik. Annyira áradt belőle az alkoholszag, hogy már attól elkábultam, ha csak a kifújt levegőjét belélegeztem. Berezeltem, ez nem olyan egyszerű állapot volt, amit könnyen tudok kezelni. Itt én is leblokkolok, mint ahogy a normális nők teszik. Lelöktek a hideg járdalapra és az egyik idegen elkezde kicsatolni magán az övszíjat.

- Ha itt fogsz megerőszakolni az utcán, garantálom, hogy holnap már nem élsz. - csusszantam tőle minél távolabb.

- Szeretek kockázatosan élni. - húzta gúnyos mosolyra a száját, majd mindegyikőjükből sátáni kacaj szakadt fel. Hirtelen lelassított mellettünk egy fekete autó, amiből azonnal kipattant büszke tulajdonosa.

- Engedjétek el, különben velem gyűlik meg a bajotok! - indult meg feléjük befeszített öklökkel. Teljesen úgy nézett ki, mint egy bika, akit rendesen feldühítettek. A részeg köcsögök rögtön kapcsoltak, és eszeveszett futásnak eredtek. - Gyere. - nyújtotta felém jobbját, én pedig beletemettem apró, hűs kezemet, míg felhúzott a jeges földről. Betessékelt a meleg kocsiba, becsapta utánam az ajtót, ezután nagy léptekkel megkerülte a járművet, és ugyanígy tett. A váltót sebességbe rakta, majd beletaposott a gázpedálba, és eltűntünk a mocskos londoni helyszínről.

Az autóban tapintható volt az összegyülett feszültség. Lassan több, mint fél éve nem láttam, erre beállítja magát a nagy megmentőnek. Az idő múlásával próbáltam elfelejteni őt, természetesen mindhiába. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, amikor feltűnt, hogy nem a hazafelé vezető úton ment, kénytelen voltam megtörni a csendet.

- Hova megyünk? - pillantottam rá, önkívületi állapotban.

- Igazából, még magam sem tudom. - dobolt ujjaival a kormánykeréken, a tenyereim pedig nyirkossá váltak. Kellemetlen volt az egész szituáció. Ahogy a város fényei egyre ritkábbra váltakoztak, úgy mentünk egyre beljebb mi is a sűrű sötétségbe. A legfurcsább mégis az volt, mikor ösztönből felhajtott az autópályára.

Valószínűleg ő is érezte azt, hogy magyarázattal tartozik ennyi idő után, még ha nem is voltam hajlandó akkor meghallgatni őt. Aznap, mikor kisétált az ajtómon, nem gondoltam volna, hogy egy nap ilyen helyzetben kötünk ki. Sőt, úgy voltam vele, hogy soha többé nem fogom látni. Erre itt ülök mellette az autójában, és a nagy, több sávos kövesúton megyünk a végtelen semmibe.

Nem akartam őt elveszíteni, és nem lehet szavakba önteni, hogy miken mentem keresztül addig amíg ő távol volt. Szellemileg még mindig több ezer mérföldre tartózkodik tőlem, ellenben testileg egy karnyújtásnyira van. Felfoghatatlan az, amikor az egyik szeretted - inkább szerelmed - fogja magát, és egy pillanat alatt megszűnik létezni. Mikor elhagyja a szíved kicsi kamráját, mikor eltűnik az elmédből, és csak az utána fennmaradt foszlányok ezrei maradnak meg. Illetve amikor próbálod feldolgozni, hogy mégis mi történhetett veled abban a tizedmásodpercben, mikor éppen nem figyeltél. Nevetséges, nemde?

A kényelmes ülés fogságába próbálok rejtőzni, míg közben Harry gyöngyödző homlokát törli le az agyontetovált kézfejével. A közvetlen mellettem ülő személy egy tökéletes ember. Tökéletes úgy, ahogy van, mindene. Smaragd zöld íriszeivel néha-néha felém pillant, ezzel biztosra véve azt, hogy éber vagyok-e még. 

Jó pár hónap eltelt mióta utoljára megcsodálhattam szemeimmel. Szinte alig változott valamit, meg sem tudnám mondani, hogy miben.

Vártam az első szóra, arra a szóra ami megtöri a buta csendet és végre a felszínre hozza magával együtt a többit is. Arra az egy átkozott szóra, amit nem nekem kell kimondani, hanem neki, azokon a cseresznye vörös ajkain. Várakoztam a megfelelő pillanatra, miközben bennem óriási hurrikán tombolt, ami letaszított az emlékezetem színpadán.

All the love, P.