Zaklatóm a Starbucksban (H.S. fanfiction)

2. évad - 7. rész

Harryvel nem tértünk vissza az előbb folytatott tevékenységünkre, hanem még egy kis időt a stúdióban töltöttünk, azután visszamentünk az autóhoz, és elindultunk valamerre.

- Hova megyünk? - csatoltam be éppen a biztonsági övemet.

- Úgy gondoltam beugrunk a boltba, mert kéne pár dolog otthonra. Neked kell valami? - nézett felém, addig amíg feltette a kérdést.

- Nem, nem hiszem. - csavargattam ujjaimmal a kabátom megkötőjét. Igazából nekem is kéne pár dolog, csak nem akartam megvetetni vele, ugyanis nem volt nálam pénztárca. Reméltem, hogy nem volt rólam leolvasható, viszont Harry elől képtelen voltam bármit is rejtegetni.

- Ha mégis eszedbe jutna valami, nyugodtan szólj. - tette hatalmas kezét a combomra, ujjaival pedig köröket rajzolt le az említett testrészemre. - Hisz nincs olyan nő, aki belép egy boltba és nem vesz semmit. - kacsintott rám. Kezemet rátettem az övére, és kíváncsi voltam mi a reakciója erre, ezért ránéztem, Harry pedig gyengéden elmosolyodott, miközben bámult kifelé a szélvédőn. A kíváncsiság eluralkodott rajtam, ezért gyűrűit kezdtem el tanulmányozni. Úgy gondoltam nem egy férfihoz illő, hogy szinte az összes ujján virít valamilyen gyűrű, de Harryt kivételesen is szexivé varázsolta. Legjobban a rubinpiros színű kővel ellátott fogott meg, az volt valószínűleg a legértékesebb számára mind közül.

- Imádom a gyűrűidet Harry. - érintettem meg mindet egymás után. Halkan felkuncogott, majd mikor felnéztem rá, láttam, hogy arcán hatalmas vigyor terül el, és szemei körül felbukkant az összes szarkaláb.

- Köszönöm, szinte a védjegyeimmé váltak már. - vetett egy röpke pillantást bal kézfejére, majd vissza az útra.

- Igen, gondoltam. Alig látlak nélkülük. - nevettem fel halkan, aztán ujjaimmal leragadtam a mutatóujján lévő piros köves gyűrűnél.

- Ezek szerint az tetszik a legjobban. - állapította meg se perc alatt.

- Eltaláltad. - vigyorogtam, mint a vadalma. Miközben nézegettem a kezét, a keresztet ábrázoló tetoválását birizgáltam, aztán kalandra indultam. A hajóhorgonyt is alaposan körbe - és átrajzoltam, majd minden egyes apró kis jelet, amik biztosan jelentenek Harrynek valamit.

- Szeretem mikor ezt teszed. - mélyesztette bele ujjait gyengéden bőrömbe, amitől kézfején egyből megjelentek kézközépcsonjai. Elpirulva tekintettem balra, ki az ablakon, majd megpillantottam a Hyde Parkot, amihez rengeteg emlékem fűződik.

- Harry! Kérlek álljunk meg itt! - kezdtem rángatni alkarját, mint egy öt éves kisgyerek, aki fagyis kocsit lát.

- Mégis miért? - lassított le egy kicsit, mikor észrevette, hogy mennyire bezsongtam a park láttán.

- Csak... légy szíves! - néztem rá bociszemekkel. Kérésem miatt parkolóhely után kezdett el kutatni, amit hamarosan meg is találtunk. Igyekezett a bejárathoz minél közelebb találni, hogy ne kelljen sok időt eltölteni a szemfülesek előtt, akik az utcán járkálnak.

Ugrándozva mentem be a hatalmas kapun, és amint beléptem közrefogott a nosztalgia érzése, és automatikusan fülig ért a számon a mosoly. Nagyon régen jártam már itt, de a mai napig emlékszem a kedvenc helyemre, ahol nagyon sok időt töltöttem el, akár egyedül, vagy akár a családommal. Hátrapillantottam Harryre, aki félmosollyal az arcán követett. Haja belelógott szemébe, emiatt kezével hátratúrta a rakoncátlan tincseket. Fekete, téli szövetkabátja nem volt begombolva - nem is csodálom -, a sál a nyakába pedig csak bele volt akasztva, szinte csak dísz volt. Elragadott a gyönyör, szemeimet nem tudtam levenni a félistenről, annyira eszméletlen volt a kisugárzása. Számat széles vigyorra húztam, aztán újra előre néztem, és futásnak eredtem. Éreztem a hideg, friss szellőt, ami átfújta a kabátomat, barna hajam lobogott utánam, téli bakancsom kopogott a fagyos aszfalton, éreztem a lendületet, ami eluralkodott rajtam, futottam, mert úgy éreztem szabad vagyok, mert a hely, ahol legalább négy éve nem jártam hívott.

Rövid időn belül meg is találtam. A fű deres volt, de nem érdekelt, ezért átvágtam rajta és már ott is voltam. A hét tölgyfa között, amelyek kör alakban helyezkednek el, és úgy éreztem biztonságot nyújtanak számomra. Lenéztem a földre, láttam a rengeteg makkot és száraz levelet, aztán fel az égre, és lehunyt szemmel, kitárt karokkal fordultam körbe. Éppen nyitottam volna ki a szemeimet, mikor két erős kar ölelt át, és temette bele a fejét a sálamba. A park teljesen kihalt területén voltunk, ahol általában senki nem szokott lenni. Szembefordultam Harryvel, és egyik göndör hajtincsét piszkáltam, miközben a szemeibe néztem.

- Köszönöm Harry. Köszönöm, hogy elhoztál ide. - öleltem meg szorosan, fejemet pedig mellkasába fúrtam.

- Tulajdonképpen miért is kellett ide bejönnünk? - vonta össze szemöldökét, de arcáról mégis le lehetett olvasni a kíváncsiságot és a boldogságot.

- Kiskoromban ide jöttem ki mindig, játszottam a mókusokkal, faleveleket gyűjtöttem, itt törtem fel az első makkot, hogy megnézzem mit rejt, aztán később olvasni jártam ide, és apa mindig kihozott erre a helyre, ha unatkoztam, vagy ha anya nem igazán foglalkozott velem. Persze akkor még nem értettem, hogy miért is viselkedett úgy velem. Suli után itt írtam meg a leckét, és mindig zenét hallgattam. Megannyi és megannyi emlék van még, amit felsorolhatnék, de akkor itt állnánk holnapig.

- Még sose beszéltél magadról ennyit. - állapította meg.

- Tudod, idő kell, hogy valakiben annyira megbízzak, hogy a múltamról meséljek neki. Nem szerettem a gyerekkorom, anyámat utáltam, és a mai napig nem hív fel, hogy megkérdezze mi újság velem. És tudod mi a legnagyobb probléma? Az, hogy fogalmam sincs hol és mit rontottam el. - néztem rá szomorúan. Harry a mutatóujjával végigsimított arcomon, majd így szólt:

- Örülök, hogy bízol bennem, ha nem is annyira amennyire én szeretném, de legalább már elkezdtél. Egyszer, majd ha odasodor a sors, hogy bemutatjuk egymást a szüleinknek - mert remélem tudod, hogy apáddal mindenképp találkoznom kell -, akkor beszélek anyukáddal. - szemeim elkerekedtek kijelentése miatt, fejemet pedig azonnal nemlegesen ráztam.

- Nem akarom, hogy beszélgess NÉGYSZEMKÖZT az anyámmal. Szinte látom magam előtt a megvető pillantását, ahogyan rám néz.

- Ne hülyéskedj már! Annyira nem utálhat téged, hisz te vagy az egy szem lánya. - nevetett fel hitetlenkedve.

- Hát hidd el, ha van anya, aki nem szereti a lányát az ő. Körülbelül öt éve nem láttam és nem is beszéltem vele, csak apával. - forgattam szemeimet, hátha tudtára adom Harrynek mennyire igazam van.

- Akkor se hiszem el! - makacskodott tovább, én pedig megelégeltem válaszát.

- Rendben, akkor jövőhéten jelenésünk van a Baker háznál. - tekintettem lezártnak az ügyet. Akkor még nem tudtam mire is vállalkozok.

- Jólvan, legyen úgy, ahogy te óhajtod. - rántotta meg vállát, komolyságát nem tudta álcázni, ugyanis egy apró mosoly jelent meg szája sarkában, majd néhány másodperccel utána én is enyhítettem kemény megjelenésemen. - Vicces vagy, mikor próbálsz befenyíteni. - nevetett hangosan fel.

- Te pedig borzasztóan makacs vagy.

- Ezt most úgy mondtad, mintha te nem lennél az. - vont magához derekamnál fogva.

- De te jobban az vagy, mint én. - kuncogtam már én is.

- Be kell ismernem, hogy ebben most nem tévedtél. - széles mosolyát bekeretezték mély gödröcskéi, én meg elvesztem smaragd íriszeiben. Felváltva néztünk egymás szemébe és szájára, majd pár pillanattal később ajkaink csókban forrtak össze. Csókunkat elmélyítettük, nyelvünk táncot járt és a lélegzetünk felgyorsult. Gyengéden megszakította az idillt, homlokát enyémnek támasztotta, majd szemembe nézett. - Azt hiszem... szeretlek. - mondta alig hallhatóan rekedtes hangjával. Abban a szent pillanatban olyan szinten elaléltam, hogy újabb csókba vontam Harryt, és csak utána válaszoltam.

- Én is. - mosolyomat nem tudtam letörölni arcomról, ahogyan Harry sem.

All the love, P.