Good Decision. (Jó Döntés.)[Cameron Dallas] BEFEJEZETT

🤔17. Megint együtt?💑

-Na, mi van? Kibékültetek? -csatlakozott Hayes, miközbe a terem felé mentem.
-Aha. És te tudtad, hogy szakítottak? -néztem rá.
-Ja, az elöbbi szünetben.-léptünk be, az ajtón.
-Aha.. -ültünk le.
-Sziasztok, gyerekek! -jött be a tanár.

-Akkor, mit írjunk? -kérdezte a székemen pörögve Jacob.
-Ahj... Nem tudom. -döltem hátra, az ágyamon. Ez a "szép" kis csöndet, a telefonon csörgése zavarta meg.
-Szia! -ültem fel.
-Mit csinálsz? -kérdezte Cameron.
-Páros Házi feladat. -válasszóltam szűk szavúan.
-Te? -kérdeztem meg, én is.
-Unatkozok.-válasszólt.
-Nem mehetnék át hozzád? -dünnyögte.
-Cameron, házit kaptam. -ahogy kimondtam a fiú nevét, Jacob rögtön felém kapta a fejét. (Még rímel is😂).
-Akkor este elmegyek hozzád, a szívinfarktust rádhozom, és egyszerre mát ebből bajod is lesz, hogy ha sokszor foglak ijeszjetni. Várj, mi? Ennek nagyon nem is volt értelme. -hiába nem láttam az arcát, de akkor is előttem volt, az a kérdő grimasz, az arca helyén.
-Na jól van.. Akkor 1óra múlva gyere, oké? -emeltem ki, az egy-szót.
-Oké! -hallottam, ahogy felvirul.
-Akkor csá!! -nyomtam ki, hogy minnél hamarabb eltudjuk kezdeni.

-Cameron? -ejtett egy fél mosolyt.
-Ja.. -nevettem fel.
-Köztetek.. Van valami? -hallottam a hangját a félénkséget.
-Nem.. Nincs semmi! -álltam fel, és az írosztalom felé vettem az irányt.
-Akkor, mit csináljunk? -künyököltem le az asztalra, és felé néztem.
-Abba, nincs meleged? -mutatott a pucsimra, ami rajtam volt.
-De, úgyhogy ha megtennéd, hogy kimész, akkor át is fogom venni. -moslyogtam.
-Őfelsége.-hajolt meg, és kifelé ment.
Amikor kiment, a szekrényem felé vettem az írányt, és onnan egy fekete pólót vettem fel, v alakú kivágása.
-Bejöhetsz! -emeltem fel egy aprót a hangom. A fiú hezitálás nélkül belépett az ajtón, és egy hatalmas mosollyal üdvözölt.
-Nem is tudtam, hogy fehér melltartó van rajtad. -mutatott a pólóm tájára. Lenésztem a fölsömre, és az eleje egy kicsit jobban le votl húzva a kelleténél.
-Úú.. Basszus! -húztam hátréb. A fiúval sokat beszélgettünk, és szerintem közelebb is kerültünk egy máshoz. A házit sikerült előbb megírni, mielőtt Cameron ide ért volna, és amúgy környezetből írtunk (Majdnem ugyan az. 😂😅).

-Szia! -pattant be a fiú, a szobámba.
-Hello! -néztem rá, mert eddig a telefont bújtattam a két szememmel.
-Mi jót csinálsz? -ült le mellém, és a képernyőt kezdte vizslatni.
-Nash? -nézett rám.
-Ühüm.. -bólintottam egyet.
-Még mindig tetszik? -kérdezte.
-Mi az, hogy még mindig? Ma csó.. Vagyis.. Jöttünk.. Ö... Inkább ma történt meg az, aminek történnie kellett...?-nyögtem ki valamit, mert nem tudtam, hogy mit válasstóljak. Amúgy Cameron elégé szórakozott fejjel nézett rám, úgy hogy fura arcot vághattam.
-Álmos vagyok. -dölt rám.
-Eddig még unatkoztál! -probáltam eltólni magamtól.
-Az 1órával ezelőtt volt. -motyogta a válamba, csukott szemekkel. Én félig ültem, félig meg fekküttem az ágyamon. A fiú feje a válamnak van dőlve, még a teste teljesen mellém préselődött. Egy kis idő után mialatt már megelégettem azzal, hogy rám feküdt, már épp szólni akartam, amikor a fiú egyenletes szuszogása sorolta a fülemet. Ahogy probáltam ránézni az arcára egy csükott szemű, békés arcú fiúval találat szembe magam. Ez most, tényleg elaludt?. Kérdeztem magamtól. A sok nézegetése után én is elaludtam, mert már belefáradtam, hogy őt nézem.

-Szerintet, mi történhetett? -kérdezte egy mélyebb férfi hang.
-Nem tudom, de nagyon cukik.-vállasszólt, egy női hang.
-Akkor nem lesznek azok, amikor felkeltem őket. -szólt megint a fiú, de akkor egy csattanást is hallottam.
-Au.. -nyávogott egyet, a férfi.
-Hagyd màr őket! -rivalt rá a nő, de közben figyelve a hang erőre, hogy ne keltsen fel minket. Már késő kedves bátyám, és barátnője. Ahogy felakartam kelleni, a mellettem fekvő fiú, mégjobban közelebb húzott.
-Ne mocorogj. Nekem most így kényelmes. -dünnyögte a fiú azzal a cuki rekedtes hangjával de csak úgy, hogy csak én halljam. Cuki?? Miről beszélek??
-Cameron azt se tudom, hogy hány óra. Nem akarok elkésni a suliból már megint.-suttogtam vissza.
-Amúgy, tényleg! Nem kellene felkelteni őket hiiisszz....... 7óra van. -mondta Ana.
-Most már akkor felkelthetem őket? -kérdezte a bátyám, gúnyos hangon.
-Ne fáradozz! Fent vagyunk! -mondtam normál hangerővel, hogy a többiek is meghalják.
-Nem igaz, mi még alszunk! -húzott jobban magához, a fiú.
-Francokat.-húzta le a takarót, a bátyám. -Felkelni! -kapott volna fel, de másik fiú, még mindig nem engedett el.