Good Decision. (Jó Döntés.)[Cameron Dallas] BEFEJEZETT

🤔11. Kiesett, emlékek🤔

-C.. Came.. Ron.. -probáltam beszélni. A komoly arcából, egy féloldalas mosolyogó fiú lett. Idegességebben, a számat kesztem el rágcsálni. A tekintetemet, az ágyra vezettem, ami nagyon rossz ötlet volt. A fiú ezt kihasználva, lecsapott az ajkaimra... Enyhén vadúl, de gyengéden csókolt.

-Mrs. Shake! -szólítgatott, a tanár.
-Mrs. Shake! -hallottam a hangját, egyre közelebbről.
-Héj, Sophi! -bögte meg, valaki a hátam. Ahogy kapcsoltam, hogy a tanár hangját hallottam, rögtön felugrottam.
-Fent vagyok! -riadtam fel.
-Örülök. Akkor most mondja el, hogy melyik anyagot vesszük. -mutatott a táblára, a tanár nő.
-Öö... -gondolkodtam.
-Meddig volt fent? -néz rám.
-Háát.. Maradjunk abban, hogy összesen 2 orrát aludtam. -mutattam a kezemmel, a számot.
-Miért aludt, ilyen keveset? -húzza össze a szemöldökét, kiváncsióan.
-Hehe.. Nálam volt, a 4 éves unoka öcsém. -húztan fel a szemöldököm, és bólintottam egyet.
-Értem, de ha lehet, ne kamatoztassa, a fent létet. -mondta.
-Higgye el, én se szeretném. -húztam össze a szemem, gondolkodóan.
-Köszö-mondta volna, de akkor megszólalt a csengő, aminek most nem nagyon örültem, mert felkellett, hogy áljak. Amúgy mint mindig, ma is feketében voltam. És ugyan úgy, a Converse cipőm.

-Gyere.-nyújtotta a kezét Brandon, ahogy meglátta, hogy, hogy szenvedek.
-Kösz. -fogadtam el.
-Nincs is unokaöcséd, nem igaz? -jött oda Hayes.
-Cameron? -állt elém. Én csak egy, de még mennyire, mosollyal díjaztam.
-Most egy kicsit beszélnünk kell, mindjárt jövünk. -húzott el a kék szemű fiú, a másiktól.
-Mesélj!-parancsolt rám.
-Miért hordasz mindig sapkát? -tereltem a témát.
-Ha nem mesélsz, mindenkinek elmondom, hogy Cameronba vagy szerelmes. -suttogta.
-Úgy se mered. -rántotta vállat.
-Héj, emberek figyelem! Tu- nem engedtem, hogy beszéljen, mert közbe szóltam.
-Jól van na.. -suttogtam neki.
-Semmi! -ordította.
-Na akkor? -fordult felém.
-Lehet.. Hogy.. Cameron. -hezitáltam.
-Cameron?? -figyelt rám, még jobban.
-Megcsókolt.. -motyogtam, lehajtott fejjel.
-Mond hangosabban, mert nem értem. -bátorított a fiú.
-Megcsókolt.. -mondtam egy fokkal hangosabban, és a szemébe néztem.
-Tényleg? -kérdezte.
-Lehet.. -válasszóltam.
-Komolyan? -kérdezett újra.
-Lehet.. -imételtem magam.
-Most igen, vagy nem? -mozdult rám, egy kicsit.
-Igeen..! -mondtam a kelleténél, egy kicsit hangosabban, így pár szempár, furán nézett ránk. A szemeiben, enyhe könnyek gyültek, és ahogy vissza tartottam, már marta a szemem.
-Shh... Ne sírj. -húzott magához, és a jobb kezével a fejemet támasztotta, a bal kezével, még a csipőmet fogta.
-Én.. Nem.. Sírok.. -akadoztam.
-Ne engedd, hogy bárki meglássa az arcom!-parancsoltam rá, suttogta.
-Nyugi, nem engedem. -húzott magához, még jobban.
-Akkor.. Elmeséled, hogy mi volt? -tolt el magától, amikor már egy kicsit megnyugodtam.
-Milyen szünet van? -kérdeztem, mert furcsáltam, hogy még nem csöngettek be.
-Kaja. Úgy, hogy van időnk. -mentünk, az ebédlő felé, és leűltünk, az egyik padra, egymással szembe.
-Akkor... -kezdtem el.