Good Decision. (Jó Döntés.)[Cameron Dallas] BEFEJEZETT

😩20.Való fàjdalmak😢😭

–Itt! –nyúlt bele a fagyijába, és azt az orromra kente.
–Héj!! –szóltam rá, aztán felé bilentettem a kezét, és az arcába ért a fagyija. Egyfolytában csak nevettünk még...

El nem estem. A fagyim a ruhámban landolt, és az eléggé rá is olvadt. Cameron még mindig nevetett, én meg csúnyán néztem a tette miatt.

–De béna vagy. –nevetett tovább, aztán a kezét nyújtotta. De én ahelyett, hogy elfogadtam volna, lehúztam magammal, így ő is fagyis lett. Aztán én is nevetni keztem, és most a fiú nézett rám bosszúsan. De ez nem tartott sokáig, mert aztán ő is újra nevetni kezdtet.
–Te, hogy-hogy nem akartál menni focizni? –álltam fel, és a fiút is felhúztam.
–Nem volt kedvem. –rántott válat. –És valljuk be, hogy ez most sokkal bulisabb. –mért végig mint kettőnket, ahogy a ruhánkon ott csüssült a fagyi folt.
–Az tuti! –nevettem fel én is. –De most, így megyünk végig? Neked még az arcod is fagyis. –mutattam a pofijára.
–Neked meg az orrod. –jött közelebb, és a hüvelykujjával letörölte azt. A pillangók újra elő akartak törni, és ez hányingert is okozott. Mi van veled Sophi? Beteg vagy?!?

–Amúgy.. –szólalt meg, és a tarkóját kezdte vakargatni. –Jól, meg vagytok Nashal? –nézett le a földre.
–Ühüm.. Szeretem.–hajoltam le annyira, hogy elé hajoljak, és már ő ne a földet nézze hanem engem. Ebben a pillanatban fájt kimondanom elötte, de úgy éreztem, hogy ez lesz a legjobb.
–És te, meg Dotti? –kérdezrem rá én is, de akkor már nem kellett hajolnom, mert a szemembe nézett.
–Szeretem... –na igen, és ez volt az a pillanat ahogy ezt kimodnta, és ilyenkor máshova vezette a tekintetét, aztán vissza hozzám.
–Baj van? –fürkésztem a tekintetét aggódva.
–Nem, nincs.. –mosolyodott el. De amikor a hátam mögé nézett és vissza, megfordult és felvette a kapucniát. Én is megfordultam, és láttam Sierrat a pasijával.
–Miért bujkálsz előle? –álltam Cameron elé.
–Mert akkor csak nyagatna. Te nem tudod, hogy igazából milyen Sierra. –szugerált rám. Ahogy elkondolkoztam Sierra tettein, ebben a két hónapban, rögtön tudtam is rá a választ.
–De, igen..! –helyeseltem magamnak.
–Akkor tudnod kéne, hogy most miért nem lenne jó, ha most meglátna. –húzta jobban a kapucnit a fejére.
–Egyfolytában nem hagyna minket békén. –mosolyodtam el.
–Hát épp ez az! –bólintott.
–De én ezt szeretem benne. –nyúlt egy hatalmas mosolyra az arcom. A fiú csak furcsán grimaszolt, és egyben méregetett.
–Sierra!! –ordítottam neki. Lány rögtön felém kapta a fejét. A fiú aki mellettem bújtatta magát, már ment volna el, de akkór én megfogtam a kapucniát az lehúzva róla, és úgy fogtam pórázra.
–Sziasztok! –jött oda, a barátjával.
–Sziasztok.–intettem.
–Megint elbújt? –mondta a fiú, Cameronra értve.
–Én.. Nem is. –fordult meg a mellettem lévő fiú, aztán a kapusznyiát is elengedtem.
–Hogy-hogy, ketten vagytok? –mutatott ránk Sierra. –Csak nem?! –ujjongott.
–Nem! –vágtuk rá egyszerre.
–Sierra. Ne képzelj be semmit, ők csak később fognak összejönni. Még nem tudják. –húzott minket mégjobban Brent.
–Nem fogunk összejönni. –vàgtam közbe.
–Ja! –adott igazat Cameron. –Vagyis.. Mi, nem illünk egymáshoz. –momdta ami miatt hülyén néztem fá, ő meg a másik oldalra nézett.
–Az ellentétek vonzzák egymást. –ütögette meg a válunkat a lány.
–Igen.. Igen.. –utánozta Brent is.
–Nem.. Mi nem.. –ingattam a fejem, mosolyogva viccelődve. –Bár mennyire is szeretném.. –a végét már csak magamnak suttogtam, így egyik se vont kérdőre.
–Magcon tour? –szakította meg a kínos csendet a férfi.
–Aha.–bologatott Cameron.
–Na jó, mi megyünk, mert még megakarunk nézni valamit,  aztán vissza kell mennünk. Pusziiii! –mondta a lány, aztán mind a ketten arcon pusziltak minket köszönés képpen.

–Nem is kérdezte meg, hogy miért ilyen a pólónk. –nevettem el magam, és közben meg a foltra mutattam.
–Mondtam, hogy nem kóser a csaj... –nézett halál komolyan. –Meg a férfi se.. –folytatta. Nem sok kellett, még Cameron elröhögi magát, mert nagyon viccesen mondta az elöbbi szavait, és úgy beszélt róluk, mintha az életében csak kétszer-háromszor találkozott volna velük, pedig vele lakott. Nagyon sokat nevetgéltünk, és sok időbe is telt, mire abbahagytuk. Leírhatatlanul jól éreztem vele magam, és ebben meg az is volt a borzasztó, hogy még Nashnál is jobban. Sose akartam magamnak bevallani, de az probléma, hogy még még mindig nem hevertem ki Cameront. Még mindig rávárok, és a közelében akarok lenni. Ez nagyon szemétség Nashhal szemben, és eléggé rosszul is érzem magam miatta. De őt is szeretem, csak.. Cameron más. Cameron, az Cameron. Sosem akaratan belé szeretni, mert tudtam, hogy ez úgy se működne köztünk. Neki barátnője van, és ha nem is lenne, akkor se tekintete rám lányként. Neki egy érett, szép, és okos làny kell, ami Dottiban mind megvan. Kedves is másokkal, nem is lehet nem szeretni. Én meg... Egy kis lány vagyok hozzá képest, aki még mindig a nagy Ő-t keresi. Ráadásul annyi fiú van, közte az én pasim is. De nekem, mégis ő kell. A szőkés-barna haja, a tökéletesen csillogó barna szemei, a dús enyhén rózsaszín ajka. Én rávárok. Egy olyan fiúra, akit tudom, hogy sose kaphatok meg. Mert én még... Mindig szerelmes vagyok Cameronba. Úgy szeretem őt, ahogy van. A nevetését, a humorát, a kedvességet, az illatát, a külsejét, mindenét imádom. Mert szeretem. De ő, és Dotti, az álom pár.

–Hahó!! Sophie! –lóbálta előttem a fiú a kezét. Lassan felé néztem, és belenéztem abba a gyönyörű barna szemeibe. –Valami baj van? –nézett rám agódóan. Ez nekem nem megy.
–Semmi.–néztem fel az égre mosolyogva. –Csak... –nyögtem ki, és egy könnycsepp gördült re az arcomon.
–Valaki bántott? Fáj valamid? Rosszul érzed magad? Vagy ta–bombázott a kérdésekkel, amin én csak mosolyogni tudtam. De akkor abba hagyta a szövegelést, amikor mosolyogva ránéztem. Nem szólt semmit, csak némán állta az enyhén mosolygós tekintetem. Ezt a nagy csendett, az én mondandóm törte meg, ahogy közbe szóltam.
–Boldog vagyok. –jött egy új könnycsepp.
–Miért sírsz, ha boldog vagy? –fürkészte tovább az arcom.
–Nem tudom.. –mosolyogtam tovább.
–Mi van veled? –tette a kezét a fejemre, és úgy mosolyogott rám.
–Nem tudom... –jöttek a többi könnycseppek, amik már marni kezdték a szemem, és az arcom.
–Sophie? –mosolygott tovább. Miért? Miért agodsz értem? A tekintetem levettem az övéről, és a földet keztem el kémlelni. Miért? Nem mertem a szemébe nézni, mert úgy mégjobban fájt volna előtte álnom. Miért hozod ki belőlem ezt? Nem csináltam semmit, csak álltam ott, és a könnyeimmel küzködtem. Miért vagy még mindig itt? De azok eleredtek. Nem tudtam tovább ott tartani őket. Utat engedtek maguknak. Nem hallgattak rám. Nem állták a szavam. Miért? Csak a szívem. Miért találkoztam veled? És akkor lassan felnésztem rá. Miért vagy elérhetetlen? Fájdalmasan a szemeibe néztem. Miért nem mentél a többiekel? Az arcom vörös színben pompázott, ahogy felvettem vele a tekintetem. Miért zavar ennyire a közelséged? Aggódva, furcsálva nézte a szemem
A tekintetét végig vezette, az arcom minden-egyes porcikáján. Miért nézel ennyire? Nem tudtam szóhoz jutni, csak ott álltam, és néztem őt. Miért élvezem a közelséged? A fiú is hasonlóan tett, de ő megmozdult. Miért érsz hozzám? És az egyik kezét a nyakam köré fonta. Miért? Aztán magához húzott. Miért szeretem az illatod? Aztán átölelt. Ne csináld ezt! Én meg meredten álltam.

–Én... –nyögtem ki suttogva. Mond miért? A fiú a fejét a nyakamba fúrta, míg én, a kezem a dereka köré fontam. Ne hozd ki ezt belőlem!! Éreztem, ahogy kifújta a levegőt, ahogy a másik kezével is átölel, ahogy engem védelmez, és egy sós könnycseppet, ami a nyakamra cseppent. Miért sírsz? Ne sírj! És azt, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.
–Szeretlek.–suttogtam oda neki. Szeretlek, de nagyon!!

Sziasztok!!
Na ez egy kicsit érzelgős rész lett, de ez így is van rengyén. De vajon Sophi majd ki tudja magyarázni magát ebből? És Nashhal most, hogy lesz a kapcsolatuk. Na meg Dotti? Hát ezek a kamaszok! Majd a kövi részben fojtatják.
Puszii 💋