Good Decision. (Jó Döntés.)[Cameron Dallas] BEFEJEZETT

😫💋15. Majdnem sikerült.💋😫

Egy mosoly után, vissza fordultunk előre, és onnan is két óra múlva távoztak, ami azt jelenti 6kor mentünk ell onnan, de még mindig nem haza felé vettük az irányt.

–És most, hova megyünk?–kiváncsiskodtam újra.
–Titok! –ismételte magát, újra.
–És mikorra érünk oda, azt legalább elmondod? –döntöttem egy kicsit, jobbra a fejem.
–Hány óra? –nézett felém, egy pillanatra.
–Negyed 7.–vettem elő a telefont, a táskámból.
–7re! –ejtette ki.
–7re?! –akadtam le.
–Ja! 7re! –nevette el magát, a reakcióm miatt.
–Az olyan hosszú idő! –durciztam be.

A fiú nevetése, még hangosabb lett, ami miatt nekem is nevetnem kellett.
A sok nevetés után, a rádió után nyúltam, hogy betegyek valami féle zenét. Egyik zene se tettszett, amit Nash, a szájára is vett.

–Most komolyan, egyik se tetszik? –vont kérdőre.
–Nem! Nem tetszik egyik se, olyan gagyi! –ráncoltam a homlokom.
–Ott van, a kesztyű tartóban egy pendrive. –bökött a fejével, az említett felé. Rögvest a kesztyű tartóhoz nyúltam, és onnan kezdtem el kotorászni azt a kis mütyürkét. Nem sok idő alatt meg is találtam, és diadalmasan emeltem fel
–Huu.. De örülsz neki. –kuncogott a fiú.
–Hát még szép! –húztam fel, az orrom. A pendrive-ot medugtam a helyére, és most onnan keresgéltem a számokat. Hamar meg is találtam, és már kezdtük el énekelni azt a bizonyos zenét. Amikor már úgy éreztem, hogy elég, akkor már halkabra vettem a zenét, és úgy néztem az utat.

–Aki akkor hívott.. Cameron volt? –kérdezte a fiú. Miért nem lehetne az, hogy legalább mai nap nem hallottam volna a nevét?! Istenem!!
–Miből gondolod? –néztem rá.
–1.-nek is, nem vagyok hülye. 2.-szor meg, láttam w nevét. –nevettet fel, egyet.
–Te szemét! –utöttem egy aprót a válára, de azért nem nagyot, mert figyeltem arra, hogy ne okozzunk balesetet. A fiú nevetni kezdett a reagálásom miatt, így csúnyán kezdtem el nézni rá.
–És mit mondott? Sajnálta azt, amit tegnap mondott? –vetett rám, egy pillantást.
–Miből gondolod? –ráncoltam, a homlokon.
–Hallottam azt a beszélgetéseteket, amikor rád esett. –magyarázta.
–Cameron, egy nagy balfasz! –hadonásztam, a kezeimmel.
–Lehet, hogy szokott olyan lenni. De.. Ő nem annyira jó, az érzések kimutatásában. –mosolyodott el.
–Ja... De abban jó, hogy valamit csinál valakivel, és azt mondja, hogy félig-meddig meg akarta tenni. Utána meg amikor megint történne olyan, akkor meg azt mondja, hogy mégse volt ön maga. Aztán magamra hagy, és CSÁ! –ignorálva mondtam el.

–Nem tudom, hogy ennek mi volt az előzménye. De, hogy ha megengednéd, hogy teljesen elmagyarázza. Lehet, hogy akkor most máshogy állnál hozzá. –mondta félénken.
–Adtam neki egy eséjt. De akkor, még rosszabb lett. –döntöttem a fejem, az ablaknak.
–Hát akkor, én már nem tudom.. –nevetett fel.
–Hát ezt már, én se. –nevettem el magam én is.
–De amúgy, Cameron jó ember. Csak most, valamiért össze van zavarodva. És ezért remélem, hogy kibékültök. –váltott újra, félénkre.

Az egész utata végig beszéltük, de már a Cameronos témát ejtettük. Nagyon sokat nevettünk, és viccelödtünk. Amikor megáltunk, egy tengerparti helyre értünk.

–Én, nem hoztam fürdőruhát. Meg ilyen hidegben, nem fogunk megfázni? –értetlenkedtem.
–Nem azért hoztalak ide, hogy fürödjünk. De mindegy, gyere! –fogta meg a kezem, és a part felé kezdett el húzni. Ahogy oda értünk, az amit ott láttam, csodálatos volt. A virágok, bíbor színben ponpáztak az ég miatt. A pálma fáknak, zöldes árnyalatát, a piros szín elégítette ki. A tenger, kékes színén, a narancssárga nap sugarai csillogtak. És ez az enyhe szél, ami a sós vízzel keveredett, egyszerüen isteni volt.

–Tetszik? –állt elém a fiú, és a másik kezemet is megfogta.
–Hogy tetszik?... Ez egyszerüen, gyönyörű! –mosolyogtam rá, és mélyen a szemébe néztem. Ezután egy sóhajtáa hagyta el ajkait, amit résnyire, nyitva is hagyott. A kezemiet elengedte, és ahelyett szorosan magához húzott, ölelés képen.
–Ezt most, mire véljem? –motyogtam, a válába.
–Semmire, csak most így kényelmes. –dünnyögte ő is. Elfogadva az ölelését, én is a kezemiet átfontam a derekán.