A védelmező farkas

2 évad 12 rész/a

Natalien szemszöge

Hülye vagyok, hogy ebbe belementem. Amint megtettem az az apró mozdulatot, tudtam.
Peter elment, valahova a házban, Derek és én pedig maradtunk ott, ahol voltunk. Derek. Maga mögé rejtett, mikor megérkeztünk Peterrel. Önkéntelen mosolyt csalt az arcomra. Most, most hagyni fogom, hogy ennek örüljek. Nem gondolok bele, hogy ez, milyen helyzet is.
-Mi az?- kérdezte nevetve. Istenem de jóképű! Ettől, ettől csak még boldogabb lettem.
-Semmi.- kuncogtam.
-Jó kis semmi lehet.- állt fel. Az izmai meg-megfeszültek, én pedig mindegyiket figyelemmel követtem. Egyenesen elém sétált, én pedig közelebb léptem hozzá. A levegő a torkomban rekedt, amint az orromba kúszott férfias illata.
-Valamit csak megtarthatok magamnak.
-Az nagyon önző dolog lenne.- incselkedett.
-Ettől nem leszek rossz ember. Nekem is jár egy kis titok. Egy egészen picike.- mutattam az ujjaimmal. Eresztett egy fogvillantós mosolyt, mire azt hittem, hogy ott helyben elolvadok. De ez is hamar eltűnt. Most az Ő szemében véltem felfedezni az a szomorúságot, fájdalmat, és bánatot. A tudat, hogy ezt miattam érzi, felemészt. De nem lehetek vele. Ha ez az egész kiderülne, rosszul érezné magát. Most tényleg önző vagyok, de, de nem kínzom magam. Jobb lesz most túllépni a szakításon.
-Srácok, nem gondoljátok, hogy szólnunk kéne Scottéknak? Habár nem akarlak titeket megzavarni.- lépett be a helyiségbe Peter. Szerintem még sosem örültem neki, hogy látom. Igazából a szívem mélyén most sem.

Az úton nem beszéltünk semmit, Derek az utat figyelte, Peter biztos azon pufogott, hogy miért nem ő ült előre, én pedig, nos szabályosan néztem ki a fejemből, mint egy átlagos tinilány. Csak néztem ki a fejemből, és próbáltam úgy tenni, hogy semmi baj sincs körülöttem. De megígértem magamnak, hogy nem fogok sajnálkozni. Így elfordítottam a fejem az ablak felől, és én is az utat figyeltem. Mint egy felnőtt, aki tudja, hogy az élet nem mese.
Mikor megérkeztünk, már előre féltem a kiszállástól. Meg kell görnyedni, és mint kiderült, a hasizom feltétlenül szükséges hozzá. De mivel nekem megszakadt/megnyílt/szerintem már nincs is, így elég nehéz. Mikor kilöktem az ajtót, már fel se néztem, csak mikor valaki a kezemhez ért. Derek ujjai cirógatták a kézfejemet. Kellemes bizsergés futott végig a karomon, és az ujjaink lassan összefonódtak. A másik karjával az enyém alá nyúlt, és erőfeszítés nélkül kiemelt az autóból. Azok a zöld szemek! Olyan áthatóan néztek, mintha a lelkem mélyéig láttak volna. Olyan óvóan, védelmezően. De mégis határozottan. Mint aki tudja, hogy mit akar. Vagy inkább kit. Olyannyira elvarázsolódottam, hogy még a fájdalmat sem éreztem. Két kézzel kapaszkodtam Derek pólójába, ott gyűrögettem a markomban. A zöld íriszek kezdtek megváltozni. Egy melegebb árnyalatot vettek fel, kissé viharosát. Az igéző zöldből, védelmező rubin vörös lett. Nem először láttam ezt, de, de még mindig ugyan olyan fantasztikus! Ez, ez maga a csoda! A kezem külön életre kelve mozdult az arcához, végig simítva rajta.
-Nem akarnálak titeket megzavarni, de mennünk kéne.- Peter hangja fülsértően szállt a levegőbe. Istenem, miért kellett visszaküld hozzánk? Derek keze erősen a derekamba markolt, ezzel nekem nem kis fájdalmat okozva. Összerándulva szisszentem fel, mire ijedten engedett el, és lépett hátra. Letörten hajtottam le a fejem, és a fájó részre tapasztottam a tenyeremet. Mérhetetlenül csalódott voltam. Már-már a sírás szélén álltam, mikor Peter újra megszólalt.- Miért érzem úgy, hogy történt valami rossz?
-Mert történt.- válaszoltam. Kérdő pillantást küldött felém.- Feltámadtál. - mondtam teljesen őszintén. Ez egy rossz dolog. Csak per pillanat nem e-miatt vagyok szomorú.- Menjünk.- mondtam, és a suli felé vettem az irányt. Céltudatosan mentem a fiú öltöző felé, felkészülve a legrosszabbra. Már az utolsó kanyarnál fordultam be, mikor az orromba szökött Derek jellegzetes illata. A mellkasom szorítani kezdett, a lábaim megremegtek, és automatikusan közelebb húzódtam hozzá. Annyira finom ez az illat! A szeme sarkából lepillantott rám, de nem szólt semmit. Egymás mellett tettük meg a maradék utat. Szerintem nem volt több nagyjából 15 méternél, de, de kibírhatatlan volt! Azt hittem, hogy sosem érünk oda. Úgy éreztem, hogy a lábaim itt fognak leszakadni. Mint mikor nagyon nehéz az iskolatáskád, de nem jött a sulibusz, ezért gyalogolnod kell. Vagy rosszabb. Mint mikor futsz a busz után a nehéz táskával a hátadon, de lekésed és a lábaid annyira remegnek a fáradtságtól, hogy mozdulni sem bírsz. Elmúlik az adrenalin, vagy éppen annyira felfokozódik, hogy megbénulsz. Na most az az érzés, mint ami most van bennem, kábé ennek a tízszerese. Szóval így jártam. Annyi szerencsém volt, hogy nem bénultam le.
Végre valahára beértünk az öltözőbe. Azt hittem ez a pillanat se jön el soha. Scott és Isaac volt bent, Stiles cuccaival a kezükben.
-Beszélnünk kell.- szólalt meg mellettem Derek.
-Ötösben.- lépett be Peter is.
-Hogy az a .- kezdte Scott, de nem fejezte be. Szerintem nem döntötte el, hogy milyen válogatott káromkodásokat mondjon.- Ez meg mi a fene?- lépett közelebb.
-Én is ezt kérdeztem amikor, hogy Gerarddal beszélsz a rendőrségen.- vágott vissza.
-Várj egy kicsit! Azt mondta, hogy megöli anyát. Bocs de közel kellett kerülnöm hozzá.- hú, de mérgesen néztek egymásra.
-Én megértem őt.- szólalt meg "nagy bölcsen" Peter.- Láttad az anyukáját? Gyönyörű.
-Fogd be!- szóltunk rá mindannyian, Isaacan kívül. Szegény nem értette mi folyik itt.
-Ő ki?- kérdezte az említett.
-Peter, Derek nagybátyja. Megpróbált kinyírni minket, felgyújtottuk, és Derek elvágta a torkát.- magyarázta Scott, miközben Derek vágott egy fintort.
-Hali!- köszönt Peter.
-Hm, jó tudni.
-Hogy, hogy él?- kérdezte már egy fokkal higgadtabban.
-Most az a lényeg, hogy meg tudja állítani Jacksont. - mondta Derek.- Talán meg is mentheti.
-Hú, ez tök hasznos, de Jackson meghalt.- rántotta meg a vállát Isaac. Kitágult pupillával, és elnyílt ajkakkal néztem rá. Ez... ez nem lehet. A mellkasom gyorsan emelkedni és süllyedni kezdett, a légzésem szapora volt. Scott nyugtató pillantásokat küldött felém, de nekem ez sem volt elég. A könnyeim a már homályosítani kezdték a látásomat, a torkom elszorult. Miért nem éreztem? Miért nem tudtam ellene tenni valamit? Egyszerűen fájt. Mérhetetlenül fájt.
-Igen, most halt meg a pályán.- pillantott rám Scott. A karjaimat-bármennyire is fájt-összefontam a mellkasom előtt, így védve magamat. Bár igazából már nem volt mitől. A baj már megtörtént. Derek a kezét a derekamra csúsztatta, amit most kivételesen elfogadtam. Eközben hátranézett Peterre, aki gondterhelten hajtotta le a fejét.
-Hogy hogy nem örültök ennek a hírnek? Mármint Natalienen kívül, neki ösztönösen fájdalmat okoz ez.- mondta nem törődően Isaac. Ó hogy élnéd át egyszer is!
-Azért mert, ha Jackson meghalt, az nem volt véletlen. Gerard akarta, hogy így legyen.- válaszolt Peter.
-De miért?- kérdezett Derek.
-Hát pontosan ezt kell kiderítenünk. - lépett előre. -Valami azt súgja, hogy nagyon fogytán van az időnk! Menjünk.