A védelmező farkas

2 évad 9 rész

Nem kapok levegőt. A mellkasom megemelkedik, ahogy az éltető levegő után kapkodok. Valamit kihúznak a számból, és oldalra a bordakosaramhoz nyúlnak, és úgy tartanak. Az egész felsőtestem ég a fájdalomtól, a sérülésem, és a légcsövem is. Néhányat pislognom kell, mire kitisztul előttem a világ. Dr.Deaton az, aki tart. Scott a vizsgálóasztalon ül, Derek pedig a sarokban áll, és engem néz. A szemében idegesség van, de rám mégis féltően néz. Elkapom róla a tekintetemet, és leeresztem a mellkasomat.
-Hogy érzed magad?- kérdezte a doki.
-Mint akit elcsapott egy űrsikló.- motyogtam.
-Csak egy autó.- legyintett Scott.
-Mi történt utána?- kérdeztem. Azért csak mert elcsapott egy kocsi, nem kellett volna az állatklinikára kerüljünk.
-Nos miután elütött, elhurcolt minket, és megpróbált megölni.- magyarázott Scott, miközben Deaton segítségével felültem.
-De ki?- néztem Scott szemébe, aki nagyon kételkedett abban, hogy elmondja.
-Viktória Argent.- mondta Derek. Kellett néhány perc, mire felfogtam.
-És, m-mi lett vele? Ugye nem öltétek meg? - kérdeztem riadtan. Ha ez megtörténne, Allison végleg összetörne.
-Nem, nem, nem, csak verekedtünk.- nézett a szemembe Derek.
-Értem.- bólogattam.- És miért vagyunk itt? Úgy értem, mi történt, hogy itt kötöttünk ki?
-Scottnak kisebb sérülései, és sisakvirág mérgezése volt, ő járt jobban.- magyarázta a doki. Hát ez jól kezdődik.-gondoltam. - Viszont téged is megmérgeztek valamivel, aminek nem tudom milyen hatással lesz rád a későbbiekben. Kiégettem a sebet a karodon, de nem biztos, hogy ezzel meg is gyógyítottalak. A mellkasodon, és a hasadon megint felszakadtak a varratok, ami lassítja a karodban a gyógyulási folyamatot.- bökött a karomra, ami be volt fáslizva.- Ami azt illeti, egyáltalán nem gyógyulsz már természetfelettiként. Ha továbbra sem vigyázol magadra, könnyen elveszítheted az életed.
-Tehát lehet hogy haldoklom?- bukott ki belőlem a kérdés.
-Nincs rá utaló jel, de ...
-De előfordulhat.- fejeztem be. Remek. Ennyi volt. Szerintem már nem élem meg a nyarat. Ahogy körbe néztem mindenkin, más-más érzelmet láttam. Scott valószínűleg azon gondolkodott, hogy, hogyan mentsen meg, Deaton biztató pillantásokkal ajándékozott, Derek, Ő csak egyszerűen dühös volt. És fájdalmat érzett, azt hiszem.- Hol van Stiles, Erica Isaac, és Boyd? - kérdeztem, mint akinek nem most mondták meg, hogy haldoklik.
-Nem kell ... -kezdett bele Scott.
-Ne! Ne, tényleg érdekel.- szakítottam félbe.
-Segítenek Boydnak. Meglőtték sisakvirággal.
Lecsúsztam az asztalról, és a kabátomhoz nyúltam.
-Haza megyek, holnap hosszú napom lesz. Köszönöm Dr.Deaton, hogy segített. Sziasztok.- köszöntem el, és kiléptem a klinika ajtaján.
Eszembe se volt haza menni. Nem így nem. Mi lesz Apával, Briannal, és Nagyival? Őket is itt hagyom? Remélem, hogy legalább Kristinával együtt lehetek majd. De nem, én akkor sem akarok meghalni. Azon az estén kész voltam rá, de most nem. A faszt akkor sem voltam kész! Én még élni akarok! Családot, gyerekeket, férjet. Valakit, aki ugyanúgy szeret, mint én őt. De én ezt sem kaphatom meg! De miért nem? Miért cseszett ki velem ennyire az élet?! Vagy talán úgy gondolja, hogy ezzel segít rajtam? Hogyha a boldogságomat elvette, akkor vegye már el az életemet is? Mert nem, nem segít! Egy kicsit sem! Elindultam az erdő felé, és azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Csodálatos! A telefonomon persze nincs térerő, tehát GPS kilőve. Inkább csak mentem egyenesen előre tovább, hátha kilyukadok valahova. A fejemet sikerült teljesen kiüríteni, csak sétáltam szögegyenesen előre nézve, mint valami holt kóros. Fényekre lettem figyelmes. Ezek, ezek a város fényei. Egy gyönyörű kilátóhoz értem, ami nagyjából, egy szakadék volt. Mit veszíthetek? Kiültem a szélére, a lábaim pedig a semmi fölött lógtak. Hátra támaszkodtam a karjaimba, és néztem a tájat. Elképzeltem, hogy milyen lenne ez Derekkel. Hogyha az Ő erős mellkasának támaszkodnék, miközben a karjait védelmezően körém fonja. Elmosolyodtam a gondolatra. Sírhattam volna, de már úgy éreztem, hogy minden könnyem elfogyott. Lehet nem is olyan rossz a halál. Talán megváltás lesz. Talán kínszenvedés. Lehet, hogy nem fogom érezni a Derek okozta seb állandó fájdalmát. Nem is tudom, hogy milyen a halál. Lehet, hogy ezért félek tőle. Valamit rám terítettek. Felnéztem, és Derek világoszöld szempárjával találtam szembe magam. Amit rám terített, az pedig a bőrdzsekije.
-Mit keresel itt?- kérdeztem.
-Tudtam, hogy nem fogsz haza menni.- mondta, miközben leült mellém.- Mit csinálsz itt?
-Eltévedtem, és itt lyukadtam ki. Meg még nem akarok haza menni.- válaszoltam. Nem szóltunk semmit egymáshoz. Csak néztük a tájat, és mindketten a gondolatainkba merültünk.
-Megvertem.- mondta, miközben még mindig előre nézett.
-Kit?- fordultam felé.
-Azt a férfit, aki téged zaklatott.- mondta, és a hajamat átdobta a vállam felett, amitől akaratlanul is megborzongtam.
-Jonathan Hadviert.- bólogattam. -Honnan, honnan tudtad?- görnyedtem össze.
-Akartam írni a apádnak egy üzenetet, miszerint jól vagy, csak egy kicsi elhúzódott a buli, és akkor megláttam.
-Ahogy a háttérképemet is. - hunytam le a szemem.
- Igen.
Ezer meg ezer gondolat cikázott bennem. Nem akartam, hogy megtudja. Le kellett volna már hogy cseréljem, de egyszerűen nem ment. Azt akartam, hogy még mindig olyan legyen a kapcsolatunk, mint amilyen volt, pár hónappal ez előtt. De nem akartam ennyire elhúzni a szakítást. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb ki fog szeretni belőlem. Azt már nem bírnám ki. Azt szeretném, hogy tovább lépjen. Ha már egyikünk nem tud.
-Miért verted meg?- kérdeztem.
-Mert zaklatott téged.- válaszolt egyszerűen.
Most kellett volna, hogy mondjak valamit, amivel tudtára adom, hogy mi már nem vagyunk együtt, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam szándékosan megbántani. Nem egyáltalán nem akartam semmit. Csak egy normális életet. Mondjuk, találkozhattam volna Derekkel teliholdkor. Láttam benne a gyilkos vágyat, és azt hogy ezt meg akarja akadályozni. Segítettem volna neki. Aztán elhívhatott volna valahova köszönetképpen, tehát burkolt randi. Aztán még egy, és nemsokára az első csók. Elkezdünk járni, majd bemutatom apámnak. Onnantól kezdve pedig, lesz ami lesz. De ez a lesz ami lesz, már sose jön össze. Mert nekem Ő a párom, Neki viszont valaki más.
Homályosan néztem a fényeket, amik lassan összefolytak. Nem akarom ezt. Félek. Félek a haláltól, félek attól, hogy Derek egyszerűen túllép rajtam. Pedig pont ezt akarom. Attól félek amit akarok. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, amit Derek finoman letörölt. Ránéztem, mire Ő lassan a térdhajlatom alá nyúlt, beljebb csúszott a szakadék szélétől, és óvatosan ölébe húzott. Ösztönösen a mellkasához bújtam, miközben a hajamat simogatta. Túl sok volt ez nekem. A fejemet ólom súlyúnak éreztem, a benne lévő nyomás pedig elviselhetetlen volt. Fáradt voltam, és kezdtem azt érezni, hogy most már biztonságban vagyok. Mert Derek vigyáz rám.