A védelmező farkas

2 és 3 évad között/j

                               Natalien szemszöge

Már javában délután volt, mire mindketten felébredtünk. Most Dereken feküdtem, Ő pedig sorosan magán tartott. A hátamat simogatta, miközben én kicsi köröket rajzolgattam a mellkasára. Olyan kemény. És olyan jó rajta feküdni. Elmosolyodtam ezen a gondolaton. Kicsit felemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Ő vissza mosolygott rám. A keze felcsúszott a tarkómra, és lehúzott egy csókra.
-El sem hiszem, hogy itt vagy. - suttogta.
-Hidd el, mert mostantól hozzá kell szoknod ehhez. - idéztem Őt.
-Ohh, igen? - fordított maga alá. - Szóval mostantól, ha felébredek, Te mindannyiszor velem leszel, mesztelenül? - kérdezte egy idegesítő vigyorral a arcán.
-Kitudja! - húztam az agyát.
-Én tudom! - csókolt meg. - Tudod milyen ellenállhatatlan vagyok. - súgta a fülembe, majd ráharapott.

                                    -------------------------------------------------------------------------

Derekkel most a házunk ajtaja előtt állunk. Én szakadt, kicsit véres öltözékben, mintha tényleg csak most menekültem volna meg. Izgulok. Mit fog szólni? És mi van, ha Brian elszólja magát? Legalább miatta annyira nem kell aggódjak. Meglepően jól kezelte, hogy a húga egy természetfeletti. Sóhajtottam egyet, és a kezem a kilincsre tettem. Lehunytam a szemem, és lenyomtam a fémet. Belöktem az ajtót, de még nem léptem át a küszöböt. Egy kezet éreztem a hátamon. Derek volt az. Bátorítóan beljebb nyomott. Remegő lábakkal beljebb sétáltam, egyenesen a nappali széléig. Újra itthon. Ez, ez, amíg az ember meg nem tapasztalja milyen, ha nincs otthona, nem is tudja milyen érzés haza jönni. Soha nem leszek már ugyan az a személy, akit aznap innen elraboltak. Mondhat bárki bármit, amit eddig átéltem, semmi, ahhoz képest, ami most történt. Ezt egyszerűen nem tudom csak így feldolgozni. Más az, mikor valamit ismersz. Mikor tudod, hogy mit miért tesznek veled, vagy másokkal. De ez, mikor valamit nem értesz. Mikor félsz azoktól, akik elraboltak, de magadtól is félsz. Mikor senkiben nem bízhatsz. És mikor nem gondolhatod azt, hogy: Végre! Őket ismerem nem lesz már semmi baj!  Mert lehet baj, mert félsz magadtól. Szóval milyen érzés úgy hazajönni, hogy biztonságban vagy? Úgy, hogy már tényleg azt mondhatod, nem lesz semmi baj? Fájdalmas. Mert a félelem mindig benned fog maradni. És tudod, hogy már semmi nem lesz ugyan olyan. És mindig küzdened kell majd azért, hogy boldog lehess. Mert minden része ennek a háznak arra emlékeztet, hogy ki voltál.
Apa a kanapén ült, arcát a kezeibe temetve. Szörnyű volt így látni. De, küzdeni kell.
-Hazajöttem. - szólaltam meg. Apa felnézett a révületből. Rám emelte könnyes szemeit, és szó szerint láttam, ahogy megkönnyebbül. Felállt, és hozzám sétált. Pontosan előttem állt meg. Csak néztünk egymás szemeibe, visszatartott könnyekkel. Vártam. Hogy mire? Arra, hogy most mit fog lépni. Mi lesz az első amit tesz. A tétlensége megijesztett. - Apa... - suttogtam. Szája kissé elnyílt, apró sóhaj szökött ki. Kitárta a karjait, és szorosan magához ölelt.  Ott akkor kirobbant belőlem a sírás. Kezeimmel a ruháját gyűrve öleltem magamhoz. Igen, most már gyógyulok. Gyógyulok az által, ami kettőnk között történt Derekkel, és azzal, hogy itthon vagyok.

                            ----------------------------------------------------------------------- 

Mekkora felhajtás! Komolyan, mintha szülnék. Csak akkor nem állna több száz pszichiáter, meg pszichológus az ajtóm előtt. Már megröntgeneztek, csináltak agyi ct-t, meg mindenféle ilyen fölösleges dolgot. Pedig már mondtam nekik, hogy semmi bajom! De komolyan. Nagyon bosszant. Főleg, mikor ki kellett magyaráznom, hogy mik azok a szívás nyomok a nyakamon. Na akkor mindketten rendesen izgultunk Derekkel. Apa aggódóan nézett rám, szerintem azon filózott, hogy biztos zaklattak a férfiak ott. Brian gondolom leszűrte, hogy miért feszültünk be mindketten, ezért nagyon csúnyán kezdett Derekre nézni. Ez mondjuk Őt nem nagyon érdekelte. Én meg egyszerre akartam sírva nevetni, és azon aggódni, hogy nehogy lebukjunk. De azért az volt a legjobb, mikor beadtam a derekam, hogy elmenjünk nőgyógyászhoz. Mind a négyen kint ültünk, és vártuk az eredményt. Én Derek mellkasának dőltem, és úgy pihengettem. Ő a hajammal játszott, és néha megcirógatta a nyakamat. Aztán egy puszit is adott az egyik szívásnyomra.
-Nem fáj? - kérdezte. Én erre csak nemlegesen hümmögtem. - Akkor máskor is megjelöllek. - suttogta a fülembe. Halkan felkuncogtam erre.
-De akkor én is téged! - suttogtam vissza.
-Jó. - adott egy rövid csókot a számra.

-John Domor? - jött ki a nőgyógyász az ajtón.
-Én vagyok. - állt fel Apa.
-A lánya leletei. Sajnálom. - mondta röviden. És mintha egy kis gúny is érződött volna a hangjában. Apa fellapozta az összetűzött lapokat, miközben mindannyian érdeklődve néztük. Mire mondta azt a nő, hogy sajnálja? Egyszer csak megállt egy lapnál. Mintha választ kapott volna valamire. Meghökkenve nézett rám.
-Nat, beszélhetnénk? - kérdezte.
-Persze! - álltam fel Derek öléből. Kicsit arrébb sétáltunk. - Mi az? - érdeklődtem.
-A leletben az áll, hogy a mai nap folyamán szexuális kapcsolatot részesítettél valakivel. - mondta.
-De ez nem igaz! - vágtam a rá azonnal.
-És azt is írják benne, hogy nem vagy szűz. - válaszolt reflexből.
-Na ne mond! - horkantottam fel.
-Natalien. - kezdte lágyan. - Ma Derek talált meg az erdő közepén.
-Lehet, hogy történtek dolgok. - rántottam meg a vállam. Ez így gáz. Apa kiütközve nézett rám.
-Ütésnyomok, mi? - kérdezte a nyakamra mutatva.
-Nem igazán. - ráztam a fejem.
-Elmondod, hogy mi történt? - kérdezte.
-Nem fogom elmondani, hogy hogyan szeretkeztem a barátommal. - csattantam fel.
-Nem erre gondoltam. - Nagy levegőt vettem, és kezdtem a kamu dumát.
-Már több napja az erdőben voltam. - Egy napja, és meg is haltam. - Derek talált rám, mert a régi házánál volt. - Én mentem oda, és Ő követte a szagomat. - Ott adott inni, enni. Aztán aludtam. Vagyis, aludtam is. - Itt Apa erősen köhintett egyet. - Aztán haza vitt. - fejeztem be. Apa csak meredt rám, én pedig próbáltam kevésbé kínosan érezni magam.
-Szóval, akkor most, kibékültetek? - Kiguvadt szemekkel meredtem rá. Végül is, addig jó, amíg ennyit szűr le az egészből.
-Igen. - bólogattam hevesen.
-Akkor jó! - sétált vissza a többiekhez. Hát ez, fura.

Úgy döntöttünk, hogy amíg a "férfiak" összeszedni minden papíron, én bemegyek Nagyihoz. Halian benyitottam a szobájába, és belestem. Ahogy látom nem mozdult meg, gondolom alszik. Azért én belopóztam a helyiségbe, és leültem az ágya melletti székre. Bekes volt, nyugodt. Jó lett volna így látni, ha nem ott lennénk, ahol. Ez így megmérgezést egészet. Megcirógattam a kezét, és kimentem. Az ajtó mellett Derek állt, jöttömre felkapta a fejét.
-Ennyi? - ráncolta össze a szemöldökét.
-Alszik. - döntöttem a fejem a mellkasának. Kezeit a hátamra vezette, simogatva azt. Én csak szimplán átkulcsoltam a derekát karjaimmal, és magamhoz szorítottam. Ezt az idillt persze a drágalátos bátyám zavarta meg, természetesen.
-Gyerekek ne már! - csattant fel, mire mi odakaptuk a fejünket. - Menjetek szobára. - tette csípőre a kezét.
-A bátyád hasonlít Stilinskire. - ráncolta a szemét Derek.
-De őt még orrba se fogod verni. - közöltem, miközben rá néztem.
-Az, nem olyan biztos. - mustrálta tovább.
-De, biztos. - bólogattam. - És úgy is megérzem.
-De azért egész jó ajánlatot tett. - fúrta tekintetét az enyémbe.  Erre csak felnevettem, és visszatemettem a fejem a mellkasába.