A védelmező farkas

2 évad 7 rész

Reggel kialvatlanul, és furcsa érzéssel keltem. Nem tudom, valami megváltozott. Brian ott feküdt mellettem, a karján egy jó nagy gyűrődés nyommal. Néha alulra kerül, na. Ránéztem az órámra, ami 7:46-ot mutatott. Nem hiába voltam én fáradt. A lehető leghalkabban, és fájdalommentesen próbáltam kimászni az ágyamból, és a szekrényemhez menni. Kinyitottam, és először életemben nem azt vettem le ami a kupac tetején volt. Mert az, egy egyszerű piros póló volt, ami nagyon nem illett a hangulatomhoz. Inkább előtúrtam egy bő fekete pólót, egy ugyanilyen fazonú, belebújós pulcsit, és egy fekete alapon, fehéren szórt, testhez álló farmert. Fekete bőrdzseki, és kész. Se smink, se különleges haj, csak az amit fésűvel csinálok. Elmentem a fürdőbe a ruháimmal, nagy nehezen felkötöttem a hajamat, és levetkőztem. Leszedtem magamról a gézcsíkot, és megnéztem a sebemet. Ép, hogy hozzáérve megsimítottam, és bevillant a kép amikor Derek megkarmolt. Könny szökik a szemembe amint erre gondolok. Annyira kimondhatatlanul fáj. Fáj a csalódás, a szomorúság, és a hiány, az űr. Az űr amit maga után hagyott. Jött, és megmutatta, hogy mi az a szerelem. Az amit egy természetfeletti érezhet. De ezt Ő nem érezte. Lehet, hogy szeret, de nem úgy mint én Őt.
Beálltam a  zuhany alá, és lemostam magamról a vért, a és a piszkot. Szinte üdítő volt, ahogy a forró víz alatt állok. Már-már égetett, de kellett nekem ez a fajta fájdalom. Megnyugtatott. Megnyugtatott, hogy még érzek. Mert ha van miért éreznem, van miért élnem. A családomért, a barátaimért, és, és Derekért. Lehet, hogy félek tőle, hogy már semmi nincs közöttünk puszta ismeretségen kívül, de kötődöm hozzá. Akár Ő is, akár nem.

Épp a reggelimet ettem, mikor megszólalt a csengő. Ki az isten lehet ez? Apa itthon hagyta volna a kulcsait? Nagy meglepetésemre az ajtó előtt Lydia állt.
-Szia!- köszöntöttem vidáman.- Hogy hogy nem dudáltál? Megnéztem volna a bátyám haragos képét.- vágtam amolyan csalódott arcot. Lehet színészkedésre kéne mennyek a mérnöki kar helyett.
-Szia! Csak nem tudtam, hogy ....., hogy hogy vagy.- sóhajtott egy nagyot.
-Megleszek.- bólogattam.- Na menjünk, még a matektanár megöl a késésért.- mondtam, mire Lydia hangosan felnevetett. Beültünk a kocsiba, de Lydia nem indult el.
-Baj van?- kérdeztem.
-De még mekkora!
-Mi történt?- tettem a kezem a vállára.
-Felnőttél, ez a baj. Tegnap, még össze voltál törve, de nem sírtál. Csak aludtál egyet, és mintha mi sem történt volna. Pedig látszik rajtad! Nincs csütörtök, és teljesen feketében vagy. Úgy teszel mintha menne tovább az élet, de nem tagadod, hogy semmi sincs rendben. Nem kéreted magad, nem hisztizel, és nem haragszol az elég világra! Bezzeg én! Képes vagyok órákig sírni, leüvöltök minden felnőttet aki segíteni akar, nem beszélek a tanácsadóval, és hisztizek, ha nem tudok valakivel beszélni akivel akarok! Tudod még cseszettül féltékeny is vagyok rád, és ez is egy önző dolog, mert a legjobb barátnőm vagy! Pedig tudom, hogy  nincs Derekkel sincs minden rendben. Én azt nem tudom kiheverni hogy egy állat vagy egy ember megharapott, és járkáltam az erdőben öntudatlanul, amíg téged elraboltak, megkínoztak, és más szörnyűségeket tettek veled. Ráadásul a gyerekkorod sem volt valami fényes. Nekem az volt a legnagyobb bajom, hogy a szüleim elváltak, amikor téged elhagyott a saját anyád! Egész életemben, középpont voltam. Te sosem, és mégis egyes helyzeteket jobban kezelsz mint én. És azt akarom, hogy a jó dolgokat te is éld meg, úgy látszik, hogy az élet kicseszik veled, és sokszor ennek én vagyok az oka. Annyira sajnálom Nat! Tudom, hogy közöm van ahhoz, hogy te és Derek már nem vagytok együtt. - sírta el magát. Végig gondolva ezen az egészen részben igaza van. De csak részben. Kicsatoltam az övemet és szorosan magamhoz húztam.
-Nem a te hibád. Te nem tehetsz semmiről, érted? Nem. A. Te. Hibád.- hangsúlyoztam ki. Látszólag megnyugodott, de nem bólintott, és nem adta tudtomra, hogy elfogadja: nem az ő hibája.
Az út közben nem beszélgettünk, és a suli előtt is csak elköszöntünk egymástól. Fura. Mindegy mentem matekra. Szeretem a tantárgyat, de a tanárt nem. Arrogáns sznob seggfej. Allison is ott volt, de nem került terítékre a természetfeletti a beszélgetés alatt. Lehet, hogy már elege van belőle, de nekem valahogy más volt az érzésem. Még beszélgettem, Stilessal, és Scottal is a többi órán, de ők is kerülték ezt a témát. Sőt, ma mindenki, aki tudott erről az egész dologról, került, vagy nem beszélt velem. Erica egyik órán, inkább előre ült, mint a mellettem lévő padba. Hát ez nem kicsit átlátszó.
Aztán végre az egyik szünetben történt valami. Pontosabban hallottam valamit, nagyon tompán.
-Áu! Áh! Ő, sz-szia Erica.-  mondta Stiles.
-Miért érdekelnek Jackson szülei?
-Köszönj szépen a kamerának! Pontosan. Macska nő lennél? Leszek a batmaned.- válaszolt gúnyosan.
-Ha Jackson szüleit keresed, kezd fél mérföldre innen. A Beacon-Hills temetőben.- követtem a hangot, de valahogy most nehezebben ment. Egy csomót kóvályogtam, mire a kettős lépcsőnél megtaláltam őket. Mire odaértem Erica nem volt ott, csak Stiles nézett bambán.
-Hahó! Stiles.- lóbáltam előtte a kezemet. Mint akinek leesett valami ész nélkül rohanni kezdett. Én meg ahogy tudtam, mentem utána.
-Erica várj!- kiáltotta. - Várj, várj, várj! Tudod, hogy hogyan haltak meg?
-Talán. Ha elmondod miért érdekel annyira.- na jó, nekem ehhez most nincsen türelmem. Van két igen fájdalmas pont a derékon amit jobb békén hagyni. Én meg jó erősen megnyomtam neki.
-Talán csak rossz passzban van e-miatt. Szóval, elmondanád?- kérdeztem, és elvettem a kezem a hátától.
-Ő az, nem igaz?- kérdezte. A teszt nem vállt be, de mégis ő az. Cha, Jackson. Megint elindult, mi meg ott maradtunk ketten.
-Most nem foglak kikérdezni, miért kerültetek egész nap ezzel a témával, de nem fogjátok megúszni, csak úgy mellékesen közlöm.- mondtam, majd elindultam Erica után. -Nem hagyjuk, hogy megöljétek Jacksont. Ha elmondod Dereknek, ha nem. Bár úgy is elfogod.
- Én erről nem beszélhetek veled- mondta teljes komolysággal.
-Ez baromság. Ha nem velem valaki mással fogsz, aki elmondja nekem. Szóval szállj le a magas lóról, mert ellenem semmi esélyed.- mondtam, miközben a kabátját megragadva magam felé fordítottam. Megérkezett Stiles is, aki nagyon nézte a földet. Mi is oda néztünk. Víz fojt ki, majd az öltözőből Scott esett ki, és utána Jackson. Scott-ot Allison és Stiles, Jacksont és és Erica fogtuk le,  aki megütötte az oldalamat, mire hangosan felszisszentem. Erre Scott azonnal abba hagyta az erőlködést, és aggódóan rám nézett.
-Mi a fene folyik itt?- kérdezte az épp erre sétáló Harris. Ez meg miért van itt??- Mit képzelnek hol vannak? Jackson, nyugalom! Mr. McCall! Megmagyarázná? Stilinski? -nézett végig rajtunk, de senki nem válaszolt.- Maga, és maga- mutatott a két verekedőre.- Nem is, mindenki. Elzárás, 3-kor.- Remek. Pont ez hiányzott. A megadott időben időben mind a heten megérkeztünk a könyvtárba. Én, Allison, Matt és Jackson egy asztalhoz, Scott, Stiles és Erica pedig a mögötte lévőkhöz. Persze Jackson közbe szólt valami távoltartási végzés miatt, mire nagyon csúnyán néztem Allisonra, aki megpróbálta a boci szemeket bevetni. Nem jött össze. A fiúk beszéltek valamiről, próbáltam belehallgatni, de, de nem ment. Mintha egy visszhangzó alagút végén lettem volna. Mi történik velem? És nem csak velem. Jackson hirtelen a halántékához kapott. És kirohant a könyvtárból. A tanár utána ment, de előtte még közölte, hogy ne mozduljunk. Tudja mikor fogjuk ezt betartani. Soha. Amint kilépett a teremből a fiúk Erica köré ültek. Scott-ot elhívták az igazgatóiba, ami soha nem jelent sok jót, mióta Allison nagyapja kapta meg ezt a helyet. Ericáék néztek valamit a laptopon, mi meg Allisonnal unatkoztunk, mert Matt is ott ült az asztalnál. Jackson visszajött, és teljesen sápadt volt. A tanár pakolni készült mire reménykedve mi is.
-Ha-ha-ha. Ho-ho. Nem sajnálom. Öhm, igen, én elmegyek, de önök még nem. Majd ha elpakolták a könyveket.- ütögette meg a mindenhova lerakott porosodó könyveket. - Jó szórakozást.
-Csapna el az űrsikló!- motyogtam magamban, de Allison meghallotta, és jót derült rajta.