A védelmező farkas

2 és 3 évad között/g

                                  Derek szemszöge

Amint kimondta, hogy bevésődtél nekem, úgy éreztem magam, mintha a fellegekbe járnék. De amiket az után mondott, az, szinte megölt. Ezt elcsesztem, megint. Ott álltam előtte, de nem bírtam megszólalni. De arra nem számítottam, hogy elfut. Most már tudom, hogy nem ezt kellett volna csinálni. 

Rohanok az erdőbe, követve az illatát. Egy helyen mégis megtorpanok, mert ruha darabokat veszek észre. Letérdelek, és a kezembe veszem. Ez Nat ruhája. Átváltozott. De ha így van, akkor a kötései is lejöttek. De akkor a varratai is felszakadtak! Úristen! Felállok, és megint fejvesztve rohanni kezdek. Ismerős környéken járok. Aztán észreveszem, ez a Hale ház. De miért jött ide? Nagyon csendbe sétálok be, nehogy meghallja, és elmenjen. Először a nappaliba megyek, de ott nem találok senkit. Aztán felmegyek a lépcsőn, ami persze nagyon hangos, tekintve mennyire nyikorog. Kiélesítem a hallásom. A szobám felől hallok szívverést. Onnan nem tud menekülni. Szó szerint berontok oda, de sehol senki. Tovább megyek a fürdőbe, de ami ott fogad. Nat véresen, meztelenül, van, egy régi kötszeres dobozzal a kezében. Azonnal oda rohanok hozzá, mire felém kapja a tekintetét. Az arca rémült, mintha rajta kapták volna valamin. A szája megremegett, sírásra görbült.
-Natalien... - suttogtam. Közelebb léptem hozzá, és a karjaimba zártam. Szorosan magamhoz öleltem. Szerencsére nem vérzik már, csak majd be kell kötni a sebeit.
Benyúltam a combja mögé, és felemeltem. Beleraktam a kádba, és bojlerhez mentem. Szerencsére úgy csináltam meg, hogy tűzzel is lehessen melegíteni a vizet, így az ottmaradt fadarabokat behajigáltam a kályha szerűségbe. Visszamentem Nathez, aki ott kuporgott a kádban. Félt, éreztem az illatán. Nem sírt, de nagyon zaklatott volt. De most már mindent el kell neki mondjak, talán akkor, meggyógyulhat. Levettem magamról a pólómat, és ráterítettem. Meg sem mozdult. Csak remeg. Egész testében remeg, és üres tekintettel mered előre.
-Nat! Natalien, kicsim! Nézz rám! - kérlelem. Semmi. Kezdek nagyon félni. Mi van, ha ez már az? Ha ez a kiégés? Mikor teljesen elveszíti önmagát? Mikor már, nincs semmi? Csak emlékek vannak, érzések, és ösztönök nélkül? Azt nem engedem.
Finoman megfogom a vállát, mire a remegés alábbhagy. Cirógatni kezdem, mire lehunyja a szemét. Oldalra dönti a fejét, mire én a nyakát is elkezdem simogatni. Könnycseppek folynak csukott szemeim keresztül, amitől úgy érzem, mintha egy nagy görcs megnőne a mellkasomban. Felállok, ezáltal elengedem Natet, aki így megint remegni kezd. De nekem esze ágában sincs elmenni. Lerúgom magamról a cipőmet, és visszahajolok hozzá. Óvatosan előrébb csúsztatom, és beülök mögé. Érdeklődve néz rám, de én csak a mellkasomra húzom, és védelmezően körbeölelem.

-Nem akarom, hogy elmenj. - szólalok meg egy kis idő után.
-Miért? - kérdezi remegő hangon. - Derek amit mondtam, azt én mondtam. Nem egy érzelem kitörés volt.
-Tudom. - suttogom a fülébe. - Nem akarom, hogy elmenj. Mert szeretlek. Mert örökre hozzád láncoltam magam. Te vagy a társam. - nyomok egy apró puszit  füle mögé.
-Te-tessék? - kérdezi, miközben szaporán veszi a levegőt.
-Te vagy  a társam. - suttogom újfent a fülébe. Erre hátrapillant a válla fölött.  A szeme reményt tükröz, és némi boldogságot. Sűrűn pislogni kezd, az ajkai megremegnek, de mosolyra húzódnak. Igazi mosolyra. Közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom. De úgy igazán. Beleadtam mindent, amit éreztem iránta. És Ő is. Sóvárgunk egymásért. Mindketten vágyunk a másikra. Túl sok idő ment kárba.

A víz mindkettőnket ellepte. Nat elaludt a mellkasomon, én is most ébredtem fel. A feje a nyakhajlatomban van, szorosan kapaszkodik a karomba, én pedig erősen ölelem. Csak mosolyogni tudok rajta. Gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű.