Az üldözött Hercegnő

Első

Lehajoltam a sűrű fűvel borított talajhoz és ujjaimmal lecsippentettem egy égszínkék virágot. Beletűztem a kezemben tartott csokor közepébe és elbűvölve szemléltem azt. Igazán tetszett! Igaz, hogy minden nap ugyanolyan színben pompáztak, de a mai kivételesen szépre sikeredett.

- Kisasszony! Kisasszony!

Anne már messziről kiáltott, vékony hangját hozzám fújta a szél. Megpördültem a tengelyem körül, hosszú halványsárga ruhám hullámzott körülöttem.

- Kis... Kisasszony, végre... Végre megtaláltam - a fiatal lány térdeire támaszkodva lihegett ahogy megállt előttem, barna hajzuhataga az arcába omlott - Jöjjön gyorsan! - szólalt meg amikor sikerült levegőhöz jutnia.

Szemeivel kétségbeesetten nézett rám.

- Mi történt Anne? - közelebb léptem hozzá és belekaroltam, így ő is kiegyenesedett.

- Sietnünk kell, az édesapja nagyon rosszul van! Ő küldött, beszélni akar magával.

A lány hadarva beszélt, de szinte be sem fejezte amikor már futva indultam vissza a kastélyba. A virágcsokrot a földre dobtam és kitártam a hatalmas, fából faragott bejárati ajtó jobb szárnyát. A csigalépcsőt kettesével szedtem, a folyosón végigfutottam és kopogás nélkül berontottam édesapám hálószobájába.

Egy cseléd vizes ronggyal törölgette a homlokát, de ahogy megpillantott aprót pukedlizett és magunkra hagyott a vérvörösre festett szobában. Az ágyhoz siettem és leültem mellé. Lassan felemelte tekintetét és haloványan rám mosolygott, de aztán hirtelen mélyről jövő hörgés hagyta el a száját. Kissé oldalra dőlve köhögött, szája elé emelve fehér hímzett kendőjét.

- Apám! - állapotát látva ijedten kaptam számhoz a kezemet, még sosem láttam ennyire betegnek.

A köhögés lassan csillapodott és visszahanyatlott a párnák közé.

- Kislányom - hangja csak halk suttogás volt - Drága kislányom.

Remegő kezét felém nyújtotta, én pedig rögtön átkaroltam, közelebb bújtam hozzá. Arca sápadt volt, ajkai kicserepesedtek, homlokán csorgott a verejték.

- Apám, minden rendben lesz. Meg fog gyógyulni - számhoz emeltem nagy kezét és lágy csókot nyomtam rá.

A szemei könnyben áztak, lassan csorogtak végig ráncos bőrén, végig az állán, őszbe borult szakálláig. Fájdalma láttán az én szemeim is elhomályosodtak. Erős akartam maradni, de édesapámat látva teljesen elgyengültem. Még soha nem láttam sírni.

- Sajnálom, annyira sajnálom - hangosan felzokogott, nem volt teljesen magánál.

- Ssssh - nyugtatgattam, de a bensőmben remegtem a félelemtől.

- Szeretlek Carina! - beletúrt mézszőke hajamba és a mellkasára húzott - Soha ne feledj el engem és azt, hogy mennyire szeretlek!

Összeszorult a tüdőm ahogy tudatosult bennem, hogy éppen búcsúzkodott tőlem. Nem bírtam tovább, egész bensőm megremegett ahogy felsírtam.

- Apám, meg fog gyógyulni! - arcát a kezeim közé vettem és belenéztem azokba a gyönyörű sötétbarna szemekbe.

- Sajnálom Carina, az egész az én hibám - nem értettem miről beszélt, talán kezdte elveszíteni az eszét.

- Apám miről beszél? Nem értem.

Benyúlt a párnája alá és egy bordó bőrkötésű füzetet vett ki onnan, amit a kezembe nyomott.

- Figyelj rám kislányom - kezei közé vette az arcomat - Ez ez, ez egy... Egy...

Hirtelen a szívéhez kapott és fájdalmában fenyőgött, lélegzete felgyorsult.

- Nee, apám! Küzdjön, nem halhat meg! - folytak a könnyeim és rettegtem.

- Carina - lehelte nehézkesen - Ez e - egy átok... Menekülnöd kell, nem... Nem vagy biztonságban.

Teljesen összezavarodtam, nem akartam elhinni amit hallottam. Miféle átokról beszélt? Nem értettem, hogy miért nem voltam biztonságban.

- Apám miért mondja ezt? És mégis hova meneküljek? Soha nem jártam a birtokon túl, nem tudom mi van a kastélyon kívül - zokogtam.

- Menekülnöd kell a sötétség hercege elől, már el is indult és meg akar ölni - minden egyes szót küszködve ejtett ki a száján - Sietned kell, nehogy utolérjen!

Rettegés töltött el ahogy megértettem a szavait és éreztem, hogy igazat mondott, nem csak a betegség beszélt belőle. Valaki meg akart ölni engem és már elindult, hogy megtaláljon.

- Szeretlek lányom, ne felejtsd el soha! - motyogta halkan, aztán egy nagy sóhaj hagyta el a száját.

- Apám! Apám! - kiáltottam, miközben rázogatni kezdtem, de már nem mozdult meg.

- NEEEEEE! - torkom szakadtából ordítottam az ég felé, aztán egyszerűen ráestem.

Percekig zokogtam és ordítoztam, önkívületi állapotba kerülve. Aztán csak azt éreztem, hogy valaki felemelt és a karjában cipelt, végül egy puha ágyra fektetett. Felnéztem és Charlest pillantottam meg, de aztán visszahanyatlottam a párnák közé és lassan elnyomott az álom.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
01.20.