Az üldözött Hercegnő

Negyedik

A lovaglástól fájni kezdtek a lábaim, a hátamba is folyamatosan belenyílalt egy szúró érzés, de tudtam hogy nem állhatunk meg egy percre sem. A hátunk mögött időnként hangos kiabálásokat lehetett hallani, ami azt jelezte, hogy az üldözőink egyre közelebb férkőztek hozzánk. Polly - a lovam - egyre jobban lihegett és fújtatott, a fáradság kezdte maga alá gyűrni, de nem adta fel, csak vágtatott tovább.

A sűrű erdő hirtelen véget ért és egy vadvirágokkal teli mezőn haladtunk tovább. A táj egyszerűen gyönyörű volt, a nap első sugarai megvilágították a színesebbnél színesebb növényeket. Azt kívántam bárcsak ne üldöznének, bárcsak lefeküdhetnék a földre és elbújhatnék az illatos virágok között. Eddig csak könyvekben találkoztam ilyesmivel, ugyanis apám sehova nem engedett el a kastélyon és a birtokon kívül. Sokszor veszekedtem vele, hogy engedjen el világot látni, vagy hogy vigyen magával egy egy alkalommal amikor elutazik, de azt mondta hogy nagyon veszélyes lenne. Azt mondta ha elhagyom a kastélyt és az emberek tudomást szereznek a létezésemről, akkor az életemre akarnak majd törni. Soha nem hittem neki és most hiába nem jártam sehol a világban, mégis veszély fenyegette az életemet. Nem láthattam egy várost sem, nem találkozhattam hétköznapi emberekkel, nem lehetett soha egy barátom sem vagy egy csodás szerelmem.

A sírás kerülgetett ha az életemre gondoltam, mindig is többre vágytam és most a halál torkában rájöttem mennyire keveset éltem. Semmit nem tudtam a világról, soha nem kapáltam földet vagy úsztam meztelenül egy folyóban. Soha nem éheztem és ettem megkeményedett kenyeret vagy ittam szőlő mustot amitől az emberek lerészegedtek. Soha nem élveztem nagyobb társaságot, nem csináltam hülyeségeket a barátaimmal, mert nem is voltak.

Elhullattam egy könnycseppet, de az szinte azonnal az arcomra száradt, miközben továbbra is sebesen robogtunk előre. Újabb erdőbe értünk, de ez már nem volt olyan sűrű és sötét mint az előző, inkább láposabb, mohásabb talaj vett minket körül. A lovak lassabban haladtak előre, ahogy beljebb haladtunk kezdett egy mocsárra hasonlítani ami eddig erdőnek tűnt.

Charles kétségbeesetten nézett hátra, szemeiben ott csillogott a félelem, ami teljesen megbénított. Tudtam, hogy el fognak kapni, hogy semmi esélyünk nincs innen kijutni. A lovak nyerítve szökdelni kezdtek, de a lábuk folyamatosan beleragadt a sárba. A férfi leugrott a lováról és hozzám sietett.

- Jöjjön hercegnő! - kezét nyújtotta és lesegített a földre, ahol éreztem hogy a cipőm máris a mocsaras talajba ragadt - El kell bújnia.

- De mégis hová? - körülnéztem, de nem láttam egy darab búvóhelyet sem.

A lovakat hátrahagyva indultunk feljebb egy kis ösvényen, itt már több fű volt és könnyebben haladtunk. Szinte futottunk a mohás talajon, a ruhám többször is beleakadt egy egy ágba és hangos reccsenéssel jelezte ahogy elszakadt, de nem foglalkoztam vele. A férfi mögött loholtam, amikor újra puhább talajhoz értünk és egy nagyobb mocsárnál kötöttünk ki.

Nem volt túl sok esélyünk, előttünk a mocsár, mögöttünk egy egész hadsereg akarta az életünket venni.

- Arra - mutatott Charles jobb irányba és gyorsan a kidőlt fához futottunk.

Én léptem rá először és araszolva haladtam a vastag fán ami alatt ott feküdt a mocsár. A férfi mögöttem haladt és figyelte minden mozdulatomat, nehogy bajom essen. Már majdnem elértem a végéig, amikor egy hangos kiáltást hallottam és ez elég volt, hogy kibillentsen az egyensúlyomból.

A lábam megcsúszott és egyenesen a mocsárba zuhantam ami azonnal elfedte a lábaimat. Ijedten sikítottam fel, de a következő pillanatban Charles megfogta a karjaimat és egy erős rántással kihúzott onnan. A cipőim a sárban maradtak, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis a távoli lódobogások egyre hangosabbak lettek.

- Jól van hercegnő? - a férfi a vállaimnál fogva tartott és remegő testemet kémlelte.

Csak egy zavarodott bólintásra voltam képes, ami neki elég volt arra, hogy tovább menjünk. Megtettük még azt a néhány lépést, de a cipőim nélkül minden egyes lépés fájdalommal járt. Charles lassan leengedett a fatörzsről és miután ő is leugrott újra futni kezdtünk felfelé. A lábaim nem bírták sokáig és hirtelen elterültem a földön.

A férfi rögtön mellettem termett és felállított, de tudtam hogy a testem nem bírja tovább ezt a rengeteg megerőltetést.

- Kapaszkodjon a nyakamba - Charles a hátára vett és úgy sietett velem tovább.

Néhány perccel később egy kiálló sziklánál kötöttünk ki, körülötte fák és bokrok álltak.

- Itt nem fogják megtalálni, bújjon el, ne mozogjon és maradjon csendben - óvatosan letett a földre és megvárta amíg elbújtam a szikla mélyedésébe - Elcsalom őket, aztán visszajövök.

- Vigyázzon magára! - kértem elhaló hangon, talán már nem is hallotta, mert nem válaszolt semmit. Valószínűleg már el is indult addigra.

A lehető legcsendesebben vettem a levegőt, de még mindig remegtem a félelemtől. A hajam szanaszét meredezett, a ruhám alja több helyen is szét volt szaggatva, arról nem is beszélve, hogy mennyire sáros volt. A hatalmas csend szinte összenyomta a tüdőmet, nem hallottam semmit a szapora szívverésemen kívül. A lábaimmal egy kényelmetlen szikladarabon álltam, ami percek alatt behasította a talpamat. Írtózatos fájdalmakat éltem meg, de még a kisujjamat sem mertem megmozdítani, nehogy megtaláljanak.

Nem tudom, hogy csak percek vagy órák teltek-e el, de távoli zajokra lettem figyelmes. Reméltem, hogy csak beképzeltem az egészet, de ahogy egyre közelebbről hallottam a kiabálásokat, bebizonyosodott hogy nem tévedtem.

- Figyeljen mindenki! - az eddig zavaros hangok, hirtelen tisztán kivehetővé váltak, ami azt jelentette, hogy egészen közel voltak hozzám. Talán csak néhány lépésre - Három csapatra oszlunk, az egyik északra, a másik keletre, a harmadik nyugatra indul.

Ekkor hatalmas káosz tört ki, csak a lovak nyerítését és néhány kürtöt hallottam, aztán újra elcsendesedtek.

- Gyalog nem juthattak messzire, fésüljetek át minden egyes métert, ma nem térhetünk vissza üres kézzel! - kiáltott fel az előbbi ember, akinek valami félelmetesen mély hangja volt.

Szemeimet erősen behunytam és még inkább a falnak lapultam, hogy semmiképpen ne vehessenek észre. Magamban azért imádkoztam hogy mihamarabb véget érjen ez az egész, hogyha kinyitom a szemeimet újra otthon legyek és kiderüljön hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

Ehelyett ahogy felnyitottam a pilláimat egy jól megtermett hosszú hajú, rohadó fogú férfivel találtam szembe magam. Szemei vészjóslón meredtek rám, miközben egyre nagyobb vigyor került az arcára.

- Hát itt vagy szépségem! - egy egyszerű mozdulattal kirántott a karomnál fogva.

Teljes erőmből felsikítottam, de még ezt is elnyomta az ő öblös nevetése.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
02.15.