Az üldözött Hercegnő

Tizenharmadik

A szívem őrült vágtába kezdett, ahogy a férfi felém közeledett. Önkéntelenül is a szekrénynek préseltem a hátam, miközben bizonytalanul rá pillantottam. Az arca kivehetetlen volt a sötétben, karjait a megszokott módon összefonta maga mögött és úgy lépkedett felém, végül néhány méterre tőlem megállt. Ezután nekem hátat fordítva átsétált a szoba másik felébe egyenesen a kandallóhoz és egy ideig a tűzrakással babrált. Amikor megjelentek az első fénycsóvák újra kiegyenesedett és felém pillantott.

- Gyere ide - szólalt meg élesen.

A lábaim mintha feladták volna a szolgálatot egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak álltam és néztem a férfi távoli alakját.

- Úgy látom nem tanították meg mi az engedelmesség - morrant fel idegesen - De majd akkor én megteszem.

Újra megindult felém hosszú lépteivel. Az ajtóra sandítottam, amit ő is észrevett, de akkor én már döntöttem. Sietve indultam a kijárathoz, lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót, de mielőtt kiléptem volna ő azzal a lendülettel becsapta előttem. A falak beleremegtek a csapódásba ami még többször visszhangzott, de ezután már csak a szapora lélegzetvételeimet hallottam.

- Ha mondok valamit, azt megteszed - szólalt meg vészjóslón - Megértetted?

- Igen - válaszoltam halkan.

- Igen, uram! - javított ki rögtön.

- Igen, uram! - ismételtem meg remegő hanggal.

- Fordulj meg - parancsolt rám.

Vettem egy mély levegőt, aztán lassan szembefordultam vele és ahogy rá pillantottam elakadt a lélegzetem. A kalapja alól kilógott néhány sötétebb göndör hajtincs, szemei aranybarnán világítottak, melyeket sűrű fekete pillák kereteztek. Tekintetemet tovább vezettem, amikor megakadt arcának jobb oldalán, ahol egy hosszú és egészen mély heg húzódott.

Amint észrevette mit bámulok rajta felmorrant és egy szempillantás alatt hátát fordított nekem, aztán idegesen a kandallóhoz sétált és a párkányra fektette karját, miközben az egyre éledő tűzcsóvákat figyelte. Megfordult a fejemben, hogy újra szökni próbálok, de túlságosan is féltem, mit tenne velem ha elkapna, így aztán továbbra is az ajtó mellett álltam.

- Gyere ide - szólalt meg néhány perc múlva, hangja most szelídebben szólt.

Nagyot nyeltem, miközben valahogy sikerült mozgásra bírni a lábaimat és óvatosan megközelítettem a herceget. Nem tudtam mi a célja velem, de reménykedtem hogy nem fog nagyobb büntetést szabni rám, mint amit el tudnék viselni. A kanapé mellett megálltam és csak vártam, a szívem még mindig szaporán vert a mellkasomban.

Szemeimet a földre szegeztem és csak a padló nyikorgásából tudtam, hogy elindult felém. Végül közvetlenül előttem állt meg, pillantásom akaratlanul is felvezettem rá, de rögtön megbántam. Ahogy tekintetem összekapcsolódott az övével mérgesen fújtatott egyet, aztán a hátam mögé lépett.

- Nem nézhetsz rám, csak ha megengedem - közölte mély hangján.

Újra a padlót kezdtem tanulmányozni, miközben ő lassan elkezdett körülöttem járkálni.

- Mit kerestél a bálteremben? - tette fel a kérdést miután megtorpant előttem.

Halkan megköszörültem a torkomat és szólásra nyitottam a számat.

- Én csak... Csak megnéztem a festményeket - nyögtem ki nagy nehezen. A hangom olyan volt mint egy egércincogás, csodálkoztam rajta hogy egyáltalán meghallotta.

Újra a hátam mögé lépett. A síri csendben csak a nehéz lélegzetvételeimet lehetett hallani.

- Szóval akkor nem is akartál megszökni? - meghökkentem a kérdésen.

Mióta itt voltam csak azon járt az agyam, miképp tudnék megszökni, de akkor kivételesen nem az volt a célom.

- Nem! - jelentettem ki határozottan.

- Hm, pedig Margaret ezt állította.

- Ez nem igaz! - végre rátaláltam a hangomra. Fejemet felfele billentettem és szigorúan bámultam a kandalló felé, mintha csak rá néznék így.

- Tehát azt állítod, hogy hazudik? - jött az újabb kérdés.

Pillanatok alatt elbizonytalanodtam, hiszen tudtam, hogy Mrs. Cox volt a szolgálók feje és neki nagyobb szava volt itt, mint nekem. Nem tudtam mit válaszolják, így inkább csendben maradtam, de ez nem tetszett a hercegnek.

- Szóval?! - dörrent rám, mire megrázkodtam.

- Én csak takarítottam és megláttam a nyitott ajtót - szólaltam meg kétségbeesetten - Szeretem a festményeket. Csak meg akartam nézni őket.

A férfi újra elém sétált, mire automatikusan lehajtottam a fejem, hogy még véletlenül se pillantsak rá.

- Szóval szereted a festményeket - ismételte meg a szavaimat - Talán tudsz festeni? - tette fel az újabb kérdést.

- Igen, uram - a szívverésem kezdett normalizálódni, de a következő pillanatban a férfi ujjai közé vette egy hajtincsemet, mire újból nagyot dobbant a szívem.

Ujjai között forgatta szőke tincsemet, de egy szempillantás alatt áttért a bőrömre. Lassan vezette le arcomon hosszú ujjait, végül megállapodott az állam alatt és feljebb döntötte a fejemet. A vérem pezsegni kezdett az újfajta érintésre, éreztem hogy a fejembe tódult a vérem és most kivételesen örültem a sötétnek, hiszen így nem láthatta mennyire zavarba jöttem. Nehéz volt megálljt parancsolni pillantásomnak, így inkább behunytam a szemeimet.

Elvette meleg ujjait a bőrömről, mire furcsamód hiányérzetem támadt, ezután hallottam hosszú lépteit, melyek egyre inkább távolodtak tőlem. Csak akkor nyitottam ki szemeimet amikor elhaltak a hangok. Most az ablaknál állt és azon a kis résen bámult kifele, amit a függöny nem takart. Egy pillanatra megborzongtam ahogy a mögöttem lévő ablakon beáramlott a szél. A férfi egy egyszerű mozdulattal leemelte fekete kalapját, aztán beletúrt sötét fürtjeibe, így a kabát egy pillanatra megfeszült a karján. Ahogy tudatosult bennem, hogy éppen a herceget bámulom gyorsan leszegeztem a tekintetem, nehogy észrevegye.

- Kitaláltam mi lesz a büntetésed - szólalt meg újra - Holnaptól... - kezdett bele, de ekkor hangos kopogás hasított a levegőbe.

Az ajtóra kaptam a tekintetem, de az nem nyílt ki.

- Uram, az édesapja kíván beszélni magával - szólalt meg egy mély hang.

- Most más dolgom van - válaszolta a herceg kedvtelenül.

- Sajnálom uram. Azt üzente, hogy roppant fontos ügyről van szó.

A férfi felsóhajtott, aztán elindult felém.

- Nemsokára ott leszek - válaszolt az őrnek és újra megállt előttem.

- Rendben - hallottam még tompán, aztán már csak egyre halkuló léptei jelezték, hogy elhagyta a folyosót.

- Holnap este kilenckor legyél itt! - parancsolta keményebb hangnemben - És ne késs! - tette még hozzá - Most elmehetsz.

Több se kellett nekem, azonnal az ajtó felé iramodtam és úgy surrantam ki rajta, mintha ott sem lettem volna. Az ebédlőig meg sem álltam, már szinte mindenki végzett az ebéddel, úgyhogy leültem egy tányér elé és lapátolni kezdtem a fehér levest. A gondolataim végig a herceg körül keringtek és számtalanszor végigpörgettem magamban a vele töltött perceket. A gyomrom görcsbe rándult ahogy tudatosult bennem, hogy a neheze még rám várt. Nem akartam tudni, hogy miféle büntetést talált ki nekem.