Az üldözött Hercegnő

Huszonhetedik

Az idő múlásával egyre jobban kezdtem beletörődni a helyzetembe és ezt mind a rengeteg munkának köszönhettem. Mrs. Cox ugyanis minden nap új kihívás elé állított, próbált minél borzasztóbb feladatokat kitalálni és ha ez még nem lett volna elég, gondoskodott róla, hogy mindenképp egyedül végezzem a munkámat. Máskor talán ellenszegültem volna a parancsainak, de jelenleg kifejezetten örültem, amiért nem vettek körül a gyűlőlködő szolgálólányok. Azért sokszor ígyis hallottam a pusmogásokat a hátam mögött vagy lenéző tekintetekkel találtam szembe magam, ami teljesen új volt számomra. Eddig soha nem tapasztaltam meg az efféle kiközösítést, de most kénytelen voltam elviselni. Szép lassan megtanultam, hogy minél később érek be az ebédlőbe, annál kevesebb lánnyal találkozok és villanyoltás előtt inkább sétáltam még egy kicsit a folyosókon, csakhogy ne legyek a szobában. A legrosszabb az volt, hogy úgy éreztem senkire sem számíthattam. Még Charlest sem láttam az utóbbi napokban, pedig reméltem, hogy legalább ő segíthet ebben a helyzetben.

Éppen a hosszú szárítókötelekre próbáltam kiteríteni a hófehér lepedőket és asztalterítőket, amit délelőtt kimostam. A nap ragyogóan sütött le a kert melletti füves területre, eleinte nagyon jól estek a meleg sugarak, de kis idő elteltével éreztem ahogy az izzadságcseppek megindultak lefelé a homlokomon és a hátamon. Miután ezzel is végeztem visszatértem a konyhába, ugyanis Mrs. Cox reggel óta ott utasítgatta a szolgálólányokat. Nem értettem mi volt ez a nagy felhajtás ma, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt, csak örültem, hogy engem kivételesen mindenki békén hagyott.

A konyhában ugyanolyan káosz uralkodott mint néhány órával ezelőtt. Mosatlan edényekkel rohangáltak a vizes hordóhoz, a tűzhelyeken óriás fazekakban főzték a leveseket és a köreteket, a sütőben pedig egy egész kacsa pörkölődött. Iszonyatosan meleg volt odabent és a sok különböző illattól lassan felfordult a gyomrom is. Margaret éppen egy fiatal lánnyal ordított torka szakadtából a konyha másik végében. Azért jó volt látni, hogy nem csak velem viselkedett így. Erre a gondolatra - habár sajnáltam a lányt - egy kicsit elmosolyodtam, viszont ez sem tartott sokáig, ugyanis Mrs. Cox hirtelen megfordult és miután megtalált a sürgölődő lányok között, mérgesen trappolni kezdett pontosan felém. Gyorsan összeszedtem magam és az arcomra semleges arckifejezést öltöttem, miközben merészen álltam szikrákat szóró tekintetét. Már egyáltalán nem tudott megfélemlíteni ez a nő, csupán csak szánalmat éreztem iránta.

- Hamarosan vendégek érkeznek, szóval igyekezz és szedd rendbe az ocsmány kinézeted. Nem lesz más dolgod, csak felszolgálod az ételeket. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Nem beszélsz senkivel, még csak meg sem nyikkansz, úgy teszel mintha láthatatlan lennél, megértetted? - fenyegetőn nézett rám, miközben valamiféle választ várt tőlem.

Egészen eddig hagytam hogy utasítgasson, de most úgy éreztem minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy megint részt vegyek egy hasonló eseményen mint a múltkori vacsora. Meg voltam róla győződve, hogy valamilyen tervet eszelt ki ellenem és már csak azt várja, mikor esek bele a csapdájába.

- Nagyra értékelem, hogy rám akarja bízni ezt a feladatot, de nem szeretném magát újból lejáratni, ezért ezt most tisztelettel elutasítom asszonyom - mosolyogtam rá ártatlanul, de közben olyan gúnyosan ejtettem ki a szavakat a számon, hogy ez minden volt, csak tiszteletteljes megnyilvánulás nem.

A nő mintha egy pillanatra meghökkent volna a viselkedésemen, de ezt gyorsan átvette a düh és hirtelen úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat.

- Azt hiszed én pont téged küldenélek egy ilyen fontos ebédre? - undorodva végigvezette rajtam a tekintetét, majd folytatta - A herceg direkt téged jelölt ki erre a feladatra, és ha ellenszegülsz a parancsának akkor az ő haragjával kell szembenézned - vágta hozzám komoran, majd egy további szó nélkül egyedül hagyott a gondolataimmal.

Tudtam, hogy Margaret most igazat mondott, de nem értettem, hogy a herceg miért ragaszkodott volna ennyire a jelenlétemhez, mikor az utóbbi napokban valószínűleg a létezésemről is megfeledkezett. Habár mérges voltam rá ezért, magamra még inkább, amiért olyan sokszor az eszembe jutott a vele töltött idő.

Még mindig letaglózva igyekeztem a szobámba, ahol felkaptam néhány tiszta ruhadarabot, aztán a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem a külsőm ami, hozzáteszem egyáltalán nem volt ocsmány, ahogy azt Mrs. Cox állította. Egy órával később már átöltözve, felfrissülve vártam Mrs. Brennent egy kisebb teremben. Hat idegen lány volt még itt rajtam kívül és le mertem volna fogadni, hogy ők régebb óta itt voltak, mint én. Sokkal tapasztaltabbnak tűntek nálam, amitől egyre idegesebbé váltam. Amint megérkezett Mrs. Brennen, gyorsan elmondta nekünk az instrukciókat, aztán egyedül hagyott minket arra hivatkozva, hogy még ezeregy dolga van.

A feladat egyszerű volt, egy kisebb étkezőszalonban megterítettünk öt főre, aztán az elkészített ételeket letakarva elhelyeztük az asztal közepére. Az egyik oldalsó ajtón át kijutottunk egy szűkebb folyosóra, és az egyik üres szobában mindent előkészítettünk amire az ebéd közben szükség lehet. Egymás között felosztották a feladatokat, nekem pedig csupán annyit mondtak, hogy az üres poharakat mindig töltsem meg vörösborral. Egyszerűnek tűnt, de én mégis olyannyira ideges voltam, mint még talán soha. Már csak annak a gondolatától is remegni kezdtem, hogy a herceggel egy légtérben kell tartózkodnom.

Az ajtó hirtelen kitárult és a vendégek egymás után benyomultak a szalonba. Egy idősebb hölgy lépkedett elől egy férfibe karolva és közben a királlyal beszélgettek, aki néhány lépéssel mellettük haladt. Tőlük kissé lemaradva a herceg és egy fiatal lány zárták a sort. Akaratlanul is a hercegen ragadt a tekintetem és árgus szemekkel figyeltem, ahogy udvariasan kihúzta a lánynak a széket, majd helyet foglalt a bal oldalán, de a szemeit egy pillanatra sem vette le róla. A szolgálók meg is kezdték az ebéd felszolgálását, ahogy azt korábban megbeszélték, míg én csak egy helyben álltam és próbáltam erőt venni magamon. A kis társaságban folyamatosan beszélt valaki és lassan a termet betöltötte a nők irritáló vihogása.

- Már a bálon is azt gondoltam, hogy ez egy gyönyörű kastély, de most még inkább beleszerettem - áradozott a nő - Na és mit gondol a mi kislányunkról?

- Meg kell mondjam, Lucy maga igazán elbűvölő - szólalt meg a király, miközben egy mosolyt küldött a lány felé - És ha igazak a hírek, akkor nagyon tehetséges zenész és énekes.

A fiatal lány arca enyhe pírba borult a  bók hallatán, de azért szerényen elmosolyodott, miközben próbálta leplezni zavarát.

- Azért van még hova fejlődnöm, de igyekszem minél többet gyakorolni - válaszolta félénken - Na és maga tud játszani valamilyen hangszeren? - fordult hirtelen a herceg felé, aki eddig nyugodtan evett.

- Nos, nem igazán. Még kisebb koromban zongorázni tanultam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg kevés tehetségtelenebb ember létezhet nálam ezen a Földön - szólalt meg egy pimasz mosoly kíséretében.

Lucy halkan felnevetett, míg a többiek hangos hahotázásba kezdtek.

- Talán rá is térhetnénk a fontos dolgokra, hiszen mindnyájan tisztában vagyunk vele, miért is vagyunk most itt - szólalt meg komolyabb hangon a király - Fiam! - a herceg hirtelen felkapta a fejét és ekkor egy pillanatra rám siklott a tekintete, de aztán gyorsan rátalált az apjára - Itt az ideje, hogy megnősülj! Azt hiszem, Lucynál nem is találhatnál gyönyörűbb, kedvesebb és okosabb nőt... - a király tovább beszélt, de én már nem hallottam belőle semmit. Az agyamban gondolatok ezrei cikáztak, de valahogy képtelen voltam felfogni, hogy a herceg feleségül fogja venni ezt a nőt.

- Ha ő is szeretné, akkor nőül veszem! - jelentette ki a herceg és kérdőn Lucy felé fordult, aki némi hezitálás után boldogan igent mondott.

Hirtelen mindenki tapsolni kezdett és izgatottan tervezgetni kezdték az eljegyzés időpontját, a helyszínt és egyéb fontos dolgokat.

- Erre koccintanunk kell! - kiáltott fel a király és intett nekem, hogy szolgáljam végre fel a bort.

Lehajtott fejjel elindultam, hogy mindenkinek megtöltsem a poharát. A kezeim remegtek, ezért két kézzel szorosan tartottam a markomban az üveget, nehogy elejtsem. Amikor a herceghez értem vártam valamiféle reakciót tőle, de végig csak a poharát szuggerálta és amint koccintottak, egyszerűen lehúzta az egész pohár bort.