Az üldözött Hercegnő

Harmincadik

Sziasztok drága olvasóim!
Még egyszer szeretném megköszönni a kedves szavakat, hihetetlenül jól esett az a sok bíztatás! Jelentem a vizsgát sikeresen teljesítettem, úgyhogy most nagyon boldog vagyok!:) Köszönöm a türelmeteket, remélem mostantól gyakran tudok új részeket hozni!
Jó olvasást mindenkinek!
❤❤❤

Még soha nem kellett egyedül kidolgoznom egy szökési tervet és habár nagyon elhatároztam magam a döntésem mellett, mégis tudtam, hogy ezt közel sem lesz egyszerű megvalósítani. Teltek a napok egymás után és én ugyanúgy tettem a dolgomat, mint eddig, csakhogy eközben igyekeztem mindent megfigyelni. Mikor, hol és mennyi katona állt őrt a kapunál, a birtokon belül és habár nem tudtam mi lehet a falakon túl, de sejtettem hogy ott is tartózkodtak néhányan. Mit szépítsem a dolgokat? Konkrétan hemzsegtek a katonák ezen az istenverte helyen és ha ez nem lett volna elég, még a szolgálók sem láthattak meg, akik ugyanannyian voltak, ha nem többen.

Egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen minden ellenem játszott és tulajdonképpen én tényleg csak egy hercegnő voltam nulla tapasztalattal, aki valószínűleg pár napon belül éhen halt volna odakint. És meg is érkeztünk a második legnagyobb problémához, ugyanis fogalmam sem volt, hogyha valóban sikerülne is innen megszöknöm, mégis meddig bírnám egyedül a sűrű erdőkben, a hideg éjszakákon a farkasokkal teli vidéken. Nem tudtam mi várt még rám, de mégis úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom. Még ez is jobb, mint ölbetett kézzel várni arra, hogy mikor jönnek rá a valódi kilétemre.

Gyorsan bekanalaztam a sárga fözeléket - aminek valamiért savanykás íze volt - és közben a kötényembe rejtettem azt a fél szelet kenyeret amit kaptunk hozzá. Amint végeztem, elhagytam az ebédlőt és folytattam utamat az udvarra. A nap erősen tűzött rám, egy apró felhő sem volt az égen, így nem is csodálkoztam azon, hogy egyedül én sétálgattam a tikkasztó hőségben. Lassan elindultam a szokásos szemlémre, miközben elővettem egy kis verseskötetet és úgy tettem mintha olvasgatnék. Az őrök fél óra múlva indultak el a váltásra és szinte már felém sem néztek. Talán már megszokták hogy ilyenkor mindig itt sétálgattam. Tízen a kapu felé vették az irányt, két hat fős csoport pedig elindult a kert felé, négyen közvetlenül a kastély mellett tanyáztak, plusz még hat két fős csoport a fal mentén váltotta le a társait. Arra már rájöttem, hogy habár a négy órás váltásokat pontosan betartották, az őrködésnél sokszor nem vették olyan komolyan a feladatukat és elég hamar beszélgetni kezdtek egymással. A legnagyobb veszélyt a kastély erkélyein és tornyain álló őrök jelentették, ők ugyanis felülről szinte mindent beláttak. Emellett az egész birtokon járkált néhány őr, ők teljesen kiszámíthatatlanok voltak, tehát a szökéshez kellett némi szerencse is.

Egyre izgatottabb lettem, ugyanis elterveztem, hogy másnap végrehajtom a tervemet. A kastély közelében egy vastag és nagyjából nálam kétszer magasabb rücskös kőfal húzódott végig, de ahogy a birtok hátsó, leejtősebb részéhez értem, ez egyre alacsonyabb lett. Még így is legalább két méter magasan meredt az ég felé, de volt egy kis rész ami tökéletesen megfelelt a mászásra. A kőfal egy ponton véget ért és itt állt egy régi, rozsdás vaskapu, ami néhány méter után újból kőfallal folytatódott. Ez a kapu jelentette a kiutat ebből a börtönből, ugyanis mintha megfeledkeztek volna róla, egyszerűen senki nem védte. Sőt, mintha csak nekem tervezték volna, a kapu mellett egy cseresznyefa állt, körülötte pedig már jókora gaz nőtte be az amúgy füves területet, amiben könnyen elrejtőzhettem.

Éjszaka alig tudtam elaludni, sokáig forgolódtam és amikor végül sikerült álomba merülnöm szörnyű rémképek ugrottak az elmémbe. Volt, hogy katonák futottak felém minden oldalról és én hiába próbáltam felemelni a lábam a futáshoz, egyszerűen képtelen voltam megmozdítani, olyan volt mintha a földhöz szögelték volna. A legrosszabb mégis az volt, amikor egy sötét erdőben futottam, egy árny folyamatosan a nyomomban volt, hiába rohantam teljes erőből, nem tudtam lerázni. Egyszer csak megbotlottam és ahogy felemeltem a fejem a herceg állt fölöttem eszelős tekintettel és mielőtt felsikíthattam volna, egy mozdulattal a szívembe döfte a kardját. Felriadtam a sötét szobában és ziláltan felültem, miközben próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez nem a valóság volt. Ezután nem mertem visszaaludni, csak nyitott szemekkel feküdtem, végül amikor az első napsugarak beszöktek az ablakon át, fáradtan kikeltem az ágyból és elindultam mosakodni.