Az üldözött Hercegnő

Tizenhatodik

Megtöröltem izzadságtól gyöngyöző homlokomat és megigazítottam a fejem tetején megkötött vörös kendőt, amit reggel a szekrény aljában találtam. Egy pillanatra kiegyenesedtem, ami nagyon jól esett az órák óta hajlongó derekamnak. Az elmúlt napokban nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne fájt volna valamelyik testrészem, emiatt pedig sokszor egy vénasszonynak éreztem magam.

A herceg jutott eszembe, amint előző este közölte velem, hogy semmire sem vagyok képes. Akármennyire is szerettem volna ezt megcáfolni, be kellett ismernem hogy valamilyen szinten igaza volt. Reggel óta csak ez járt a fejemben, az idő előrehaladtával pedig egyre letörtebbé váltam. Úgy éreztem, az életem egy fabatkát sem ért.

Gyermekkorom óta rengeteg mindent megtanultam, minden nap zongoráztam, énekeltem, olvasni, írni és lovagolni tanultam. Apám fontosnak tartotta hogy megtanuljak hercegnőhöz méltóan viselkedni, emellett pedig a halála előtti utolsó hónapokban többször is igyekezett belevonni a gazdaság rejtelmeibe. Ez persze nem volt összehasonlítható azzal a munkával amit a kastélyban tennem kellett és elvártak tőlem, tehát az ő szemében én tényleg egy semmirekellő lány lehettem.

Hiányzott az apám. Az egyetlen jó dolog a napok óta tartó szenvedésemben az volt, hogy időm se volt rá gondolni és a mérhetetlen hiányára. Egyedül esténként, a sötét szobában fekve idéztem föl kedves mosolyát és a dícsérő szavakat, melyeket egy egy festményem fölött álldogálva mondott. Ilyenkor néhány könnycsepp legördült az arcomon, de közben mosolyogva emlékeztem vissza a boldog évekre. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer megölelhessem és elmondhassam neki, mennyire jó apa volt. Mindig is tudtam, hogy mennyire szerette anyát és az, hogy az elvesztése után ő továbbra is kitartott és felnevelt, hatalmas erőt adott nekem is. Erős akartam lenni, olyan mint ő. Ennek ellenére ahogy a napok teltek, egyre gyengébbnek éreztem magam és féltem hogy egy bizonyos pont után képtelen leszek tovább kitartani. Már csak azt nem tudtam, hogy ez a pont mikor fog bekövetkezni.

Léptek zaja rántott vissza a gondolataimból. Mielőtt feltűnt volna a titokzatos alak, kezembe véve a vasvillát újra pakolni kezdtem a szénát az istálló mögötti pajtában. Ahogy a léptek hangosabbak lettek úgy fogott el a szorongás, hiszen én képes voltam bajba jutni egy pillanat alatt. Egy katona sietett felém öles léptekkel és ahogy közelebb ért, egy ismerős arcot pillantottam meg.

- Charles! El sem hiszed mennyire örülök neked - siettem én is felé.

Mutatóujját szája elé emelte.

- Shh, én is örülök magának - a férfi elmosolyodott, ami olyan hatással volt rám, mint egy marék nyugtató - Csak csendben kell lennünk, itt még a falnak is füle van.

Bólintottam egyet, aztán halkabban folytattuk a beszélgetést.

- Csak tudni akartam hogy jól van-e.

Charles aggódva figyelt egy darabig.

- Nos, azt hiszem igen. Viszont történt egy kis bonyodalom... - zavartan tördelni kezdtem az ujjaimat.

- Miféle?

- Ezt most hosszú lenne elmagyarázni, de azt hiszem Mrs. Cox az első perctől kezdve pikkelt rám és hát... Úgy alakult hogy minden este a herceg szobájába kell mennem.

A férfi kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Mégis miért? - kérdezte rögtön - Ez nem jó... Nagyon nem jó - motyogta halkan, mintha csak magának mondaná.

Úgy láttam jónak, ha inkább töviről hegyire elmesélek neki mindent. Csendben hallgatta végig a beszámolómat, néha hümmögött egyet, de egyszer sem szólt közbe.

- Szóval akkor nem bántotta magát? - tette fel a kérdést.

- Nem - ráztam meg a fejem.

- Rendben. Az elmondottak alapján a nevén kívül mást nem tud magáról - egyetértőn bólintottam egyet - Ez lehetőleg maradjon is így.

- És mit tegyek?

Tanácstalan voltam. Mégis mennyi ideig kell még ezen a helyen szenvednem és rejtőzködnöm?

- Azt hiszem két dolgot kell szem előtt tartani. Az első, hogy semmiképpen se fedje fel a kilétét, a második hogy ezzel szemben próbáljon a herceg bizalmába férkőzni. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ígérem nem kell már sokáig kitartania - Charles bizakodó volt, ami egy kissé megnyugtatott hogy tényleg hamarosan kiszabadulhatok innen.

- Van valami terved?

- Igen, dolgozom rajta. Most viszont mennem kell, mielőtt észrevennék, hogy eltűntem. Amint tudok valamit, fel fogom keresni - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt sarkon fordult és távozott.

Az ebédlőben hatalmas zsivaly alakult ki, miután Margaret, Mrs. Brennen és még néhány régebbi szolgáló elvonultak, hogy megbeszéljék kik azok a "szerencsések", akik a holnapi naptól részt vehetnek a vendégek fogadásában és a bálon is dolgozhatnak. Miután elhagyták az ebédlőt, a lányok mintha megőrültek volna, mindenki abban reménykedett hogy őt is kiválasztják. Én viszonylag nyugodtan kanalaztam bele a zöld levesembe, hiszen tudtam hogy én nem leszek köztük.

Épp azon gondolkodtam, hogy legalább lesz néhány szabad estém. Legalábbis reménykedtem benne, hogy amíg a kastélyban vendégek tartózkodnak, addig nem kell megjelennem a herceg előtt. Ezt persze ő egy szóval sem említette, de valószínűnek tartottam, hogy csak elfelejtette.

Mellettem Julia és Tiffany elkezdtek vitatkozni a múltkor említett témán, miszerint egy cselédnek az a legjobb lehetősége, ha megfog magának egy nemes urat. Tiff még mindig nem mondott le a tervéről, pedig a másik lány már egy ideje próbálta lebeszélni erről az egészről.

- Carina neked mi a véleményed? - nézett rám hirtelen Tiffany összefont karokkal.

- Azt hiszem én inkább szerelemből házasodnék - feleltem halkan, mire erőltetett nevetésbe kezdett.

- Ugyan már, nem lehetsz ennyire naív - csóválta meg a fejét - Vagy te egy hozzád hasonló paraszthoz akarsz hozzámenni, akinek semmilye sincs? Akkor elárulom milyen életetek lesz. Boldogan éltek néhány hónapig, szeretitek egymást, ez mind szép és jó. De amikor ez háttérbe szorul és ráébredtek arra, hogy napról napra éldegéltek, akkor már teljesen máshogy látjátok majd a helyzetet. A végén pedig meg fogjátok gyűlölni egymást.

- Ez egyáltalán nem biztos - ráztam meg a fejem.

- Pedig hidd el az, én a saját bőrömön tapasztaltam, csak épp a gyerekükként éltem át, de attól még tudom hogy így van - szögezte le.

Hirtelen csend állt be köztünk, mindenki elgondolkodva bámult maga elé. Ekkor pedig kinyílt az ajtó, mire az egész teremben pillanatok alatt elhalt a zaj és mindenki a csapat élén sétáló nőre emelte a tekintetét.

- Kiválasztottuk azokat akik részt vehetnek a bálon. Akik hallják a nevüket, felállnak és követik Mrs. Brennent, akivel minden feladatot újra átvesznek. Tehát az első... - és akkor sorolni kezdte a véget nem érőnek tűnő névsort.