Az üldözött Hercegnő

Huszonkilencedik

Kicsavartam az elhasználódott rongyból a vizet, aztán áttöröltem vele azt a részt, amit az imént felsikáltam. Megint csak enyém lett a megtiszteltetés, hogy feltakaríthattam az aulát, tehát az egész délelőttömet így töltöttem, egyedül, egy vödör vízzel. Hát mit ne mondjak, végtelenül boldog voltam. Már egy jó ideje a padlón ültem, ugyanis a lábaim teljesen elzsibbadtak a térdeléstől. Fáradt voltam és éhes, de az ebédig még legalább fél óra hátra volt. Még így is bele kellett húznom, ha időben végezni akartam a munkával, ugyanis a legkoszosabb terület a bejárat előtt még rám várt. Hirtelen kitárult az ajtó és néhány őr jelent meg, mögöttük pedig a leggonoszabb ember a világon, a herceg. Lassan feltápaszkodtam a földről - persze véletlenül sem siettem el a dolgot - és kissé lehajtottam a fejem. Ha csak ő lett volna itt, akkor figyelmen kívül hagytam volna, de egy csapat katona azért keltett bennem némi félelmet. Hamar feltűnt nekik a jelenlétem, mert többen is felém fordulva ballagtak a keleti szárny felé. Aprót sóhajtva vettem tudomásul, hogy Charles még mindig nem tért vissza a kiküldetésből. Néhány napja hallottam két őr beszélgetését és így tudtam meg, hogy az én védelmező kapitányom már nem tartózkodott a kastélyban. Féltem, hogy talán csak hónapok múlva fog visszatérni, de ezt nem kérdezhettem meg senkitől. Féltettem őt is, nehogy veszélybe kerüljön az élete, de közben azzal nyugtattam magamat, hogy ő igenis meg tudja védeni magát. Hirtelen két kifényezett csizma jelent meg előttem, ami azonnal visszarántott a gondolataimból. Egy pillantásra sem méltattam a férfit, inkább jobbra fordítottam a fejemet, ezzel is jelezve neki, hogy abszolút hidegen hagy a jelenléte. Erre ő csak halkan elnevette magát, a következő pillanatban pedig belerúgott a vízzel teli vödörbe, ami felborult és elárasztotta a termet a koszos folyadékkal. Dühösen kaptam fel a fejemet és idegesen fújtattam egyet, de ő csak tovább nevetett.

- Hoppá! Fel sem tűnt, hogy ez itt van - szólalt meg gúnyosan, majd továbbsétált a lépcső felé, de még hátraszólt a válla felett - Jó munkát!

Letörten nyúltam a vödörért, aztán elkezdtem felitatni azt a rengeteg vizet, de tudtam, hogy előlről kell kezdenem az egészet. Utáltam ezt az embert, teljes szívemből és alig vártam, hogy feleségül vegye azt a nőt és én is lássam az ő szenvedését. Mióta faképnél hagytam abban a szobában, azóta folyton keresztbe tett nekem. Előző nap egy nagy szennyeskosárral baktattam le a lépcsőn, amikor egy mozdulattal kilökte a kezemből és szedhettem össze a temérdek mosatlant. De volt olyan is, hogy miután elültettem a kertben a csodaszép virágokat, egyszerűen átvágtatott rajta Apollóval. És ez így ment nap mint nap, állandóan tönkretette a munkámat és tudtam, hogy ezt azért tette, hogy én is szenvedjek.

Abszolút nem éreztem magam hibásnak, továbbra sem értettem egyet a véleményével, miszerint minden miattam történt. Másrészt viszont tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, mert képtelen voltam ezt hosszútávon elviselni, ezt a rengeteg megaláztatást és szégyent. Már egy pár napja egyre inkább foglalkoztatott egy gondolat, a szökés gondolata. Persze eddig is vártam a megfelelő alkalmat, Charles tervét, de jelenleg úgy éreztem, hogy ő is cserben hagyott és ez egyre jobban kezdett felemészteni. Hiszen nem tudtam, hogy mennyi időm lehet még hátra, hogy a kapitány mikor tér vissza, hogy segítsen. De folyamatosan rettegtem, hogy talán rájönnek ki is vagyok valójában. Erőtlennek éreztem magam, hiszen mindenki ellenem volt.

Már egy ideje törölgettem a padlót, amikor halk léptekre figyeltem fel. Egy pillanatra megállt a kezem a levegőben és tekintetem találkozott a lányéval, aki zavartan megtorpant és csodálkozva nézett rám. Gyorsan felpattantam a földről és elé siettem, aztán egy szó nélkül megragadtam a karját és besiettem vele egy közeli kis szobába. Miután bezártam magunk után szembe fordultam vele. Egy ideig csak farkasszemet néztünk, de amikor halványan rám mosolygott, végre megkönnyebbültem egy kicsit.

- Julia... - szólaltam meg szinte suttogva - Ugye te hiszel nekem?

A lány aprót bólintott, mire boldogan magamhoz húztam és megöleltem.

- Figyelj Carina, mondanom kell neked valamit - szólalt meg, miután eltávolodtunk egymástól - A cselédek... Szóval ők látták amikor az ebéd után a herceg elvitt magával.

Teljesen ledöbbentem a szavain, ez még csak eszembe se jutott.

- Mindenki tud róla. Ezek után senki nem fog már veled barátkozni, mert utálnak - mondta ki óvatosan a szavakat.

Megsemmisülten bámultam magam elé, miközben a szemeim megteltek könnycseppekkel. Julia sajnálkozva nézett rám, a kezemért nyúlt és bátorítón megszorította.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... - nyelt egy nagyot, aztán folytatta - Már nem láthatnak minket együtt.

Könyörögve néztem rá, nem akartam, hogy ezt mondja.

- De hiszen azt mondtad, hogy hiszel nekem.

Sóhajtva elengedte a kezemet.

- Hiszek is - szögezte le - Hidd el szörnyen sajnálom, de nem tudnék megint úgy élni, mint otthon. Tudod engem mindig is kiközösítettek, mindenki azt mondta hogy fura vagyok és most hogy befogadtak, már nem akarok úgy élni, mint régen.

A lány még egyszer magához húzott és szorosan megölelt, aztán kikerült és egyszerűen kisétált az ajtón. Meredten bámultam ki az ablakon, az egyik felem szörnyen megbántottnak érezte magát, a másik felem viszont együttérzett a lánnyal, hiszen nem akartam neki rosszat és nem akartam, hogy éppen miattam legyen boldogtalan. Mégis fájt, hogy ő is magamra hagyott. Elmorzsoltam egy utolsó könnycseppet az arcomon, aztán erőt véve büszkén kihúztam magam. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy habár teljesen egyedül, de meg fogom tenni, meg fogok szökni ebből a kastélyból. Akaratlanul is elmosolyodtam és magamban elkezdtem kialakítani egy tervet.

Visszatértem az aulába és mosolyogva folytattam a munkámat. Hadd lássa mindenki, hogy engem nem lehet csak úgy eltiporni. A herceg azt akarja, hogy szenvedjek? Hogy sírva a bocsánatáért esedezzek? Hát nem fogok! Nézze csak, hogy mennyire boldoggá tesz a munka, engem nem fog megtörni. És amikor rájön majd, hogy megszöktem, akkor végre megtudja milyen kitartó is vagyok valójában, hogy sokkal okosabb és ravaszabb vagyok, mint azt valaha is gondolta volna. És akkor már én fogok nevetni!