Az üldözött Hercegnő

Hatodik

Ebben a pillanatban a kocsi irányt váltott, én pedig megpillanthattam a sötétben kivilágított kastélyt.

Lassan haladtunk előre, a félelem pedig egyre inkább beköltözött a testembe, ugyanis sejtelmem sem volt róla, hogy mégis mi várt rám. A legtöbb katona irányt váltott és már csak néhányan kísérték a kocsit, mígnem teljesen lelassított és végül megállt. Az egyik őr a rács ajtajához lépett, a kezében lógó kulccsal kinyitotta a zárat és az hangos nyikorgással kitárult előttünk.

- Felkelni! - a felszólításra többen is kinyitották a szemüket, de voltak akik meg sem moccantak - Kifelé!

A türelmetlen őr felpattant a kocsira és sorban felrántotta az embereket, akik alig tudtak megállni a lábukon. Mielőtt engem is rángatni kezdett volna, gyorsan megkapaszkodtam a rácsban és lábra álltam. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, a szemeim megteltek könnyel és kis híján felordítottam, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszafogjam magam. A foglyokat egyenként leszállították és egy kisebb különálló épület felé terelték őket. Ahogy rám került a sor lassan az ajtóhoz bicegtem és próbáltam óvatosan lelépni a földre, de nem voltam elég gyors és az őr egy egyszerű mozdulattal meglökött. A kemény talajra zuhantam, miközben egy fájdalmas nyőgés hagyta el a számat és a könnyeim útnak indultak.

- Piet, még egy ilyen és garantálom hogy személyesen is találkozhatsz a Nagyúrral - a többiekkel ellentétben ő nem kiabált, mégis olyan tiszteletet parancsolón beszélt, hogy még én is meglepődtem.

Ahogy a tekintetünk találkozott, az volt az első gondolatom, hogy ő az első akiben egy cseppnyi emberség is lakozott. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

Felismertem ezt a hangot és most már arcot is tudtam hozzá kötni. Markáns vonalak, sűrű fekete szakáll, hátul összekötött haj. A termete kissé szikárabb volt, mint az eddig látott őröknek, de ruházata alapján azt gondoltam, hogy valamiféle parancsnok lehet.

- Talpra kislány! Nem érünk rá egész nap! - a hangra összerándult a gyomrom.

A mögöttem álló most már egy ujjal se ért hozzám, de még mindig félelmetes volt ahogy fölém tornyosult. Kezeimmel megtámaszkodtam a nedves földön és amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam. Csak ekkor vettem észre, hogy nem a mi kocsink volt az egyetlen, a másik oldalról több tucat ember indult az épület felé. Voltak idősebbek és fiatalabbak is, férfiak és nők egyaránt. Nem értettem mi történik velünk, de inkább elindultam én is, nehogy még inkább magamra haragítsam az őrt.

Az épületbe érve egy szűk folyosón tereltek végig minket, aztán 15-20 embert nyomorítottak egy-egy szobába. Itt néhány szőnyegen és takarón kívül nem volt semmi, de jelen pillanatban még ennek is mindenki örült. Egy őr leszedte a lábunkról a bilincset, aztán néhány szolgálólány hozott be tálcákon vizet meg sajtos pogácsát. Az emberek megőrültek ahogy meglátták és verekedni kezdtek az ételért, csak az őrök tudták szétválasztani őket.

Sikerült egy pohár vízhez jutnom, amit néhány nagy korttyal ki is ürítettem. Egy középkorú nő ült mellettem, aki egy tizenévesnek tűnő lányt karolt át. Ahogy körbenéztem észrevettem, ahogy a terem másik végében ülő 3 ismeretlen férfi kitartóan bámul engem. Nagyot nyeltem és inkább a falhoz húzódtam, aztán kibámultam az ablakon. Fejemet nekidöntöttem az üvegnek és lehunytam a szemeimet, hátha sikerül egy kicsit elaludnom.

A katonák néhány perc múlva bezárták az ajtót és magunkra hagytak, innentől kezdve pedig már senki nem fogta vissza magát, hangosan beszélgetni kezdtek egymással az emberek. A legtöbben nem egyedül voltak vagy ha mégis, akkor egy ismeretlenhez csapódtak, kivéve engem. Soha nem voltam egy társasági ember és most, hogy lett volna alkalmam barátokat szerezni, inkább csak csendben meghúztam magam remélve, hogy senkinek nem tűnik fel a jelenlétem.

Minden erőmet bevetve futottam, de egy idő után a tüdőm és a lábaim nem bírták tovább, így önkéntelenül is lelassítottam. Pillanatokkal később egy kéz érintette meg a vállamat, aztán a derekamat átkarolva megállított.

- Te vagy a fogó - suttogta édes hangján, aztán felkuncogott és elszaladt mellettem.

Csak utána bámultam és szaporán vettem a levegőt, de nem eredtem utána, hiszen esélyem se volt utolérni. Egy évvel ezelőtt még nem tudott volna lekörözni, de be kellett vallanom, hogy a kisfiú kezdett felnőni és lassan sokkal erősebb lett nálam. A ruhámmal nem törődve lefeküdtem az udvar közepén és csukott szemekkel élveztem a napsütést.

- Carina! - kiáltott fel hirtelen, de én meg sem moccantam, csak hallgattam közeledő lépteit, aztán egyszer csak megtorpant mellettem, így eltakarva tőlem a napsugarakat - Miért csinálod ezt mindig? - hangja sértődött volt, de csak mosolyogtam rajta.

- Mert nem tudlak utolérni - mondtam nyugodtan, de ő csak morgott egyet, miközben levágta magát mellém a fűbe.

- És akkor már soha többet nem fogunk játszani? - kérdezte csalódottan.

Kinyitottam a szemeimet és tekintetemmel végigpásztáztam napszítta szőke hajkoronáján, aztán megállapodtam óceánkék szemein, amelyek most szomorúan csillogtak. Ülő helyzetbe tornásztam magam és közelebb hajoltam a fiúhoz, aki szemeivel végigkísérte a mozdulataimat. Egyik kezemmel végigsimítottam napbarnított arcán és néztem ahogy megdermed kezem alatt. Mostanában sokszor történt ilyesmi, mintha a barátságunk valami más irányba indult volna el, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Te vagy a fogó, Daniel - feleltem egy cinkos mosoly mellett, aztán felpattantam és futásnak eredtem.

- Hé, állj meg! Ez csalás! - kiáltott utánam, de én csak nevetve futottam tovább.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
03.01.