Az üldözött Hercegnő

Harmincharmadik

Sajnálom hogy eddig kellett várni a folytatásra, csak elutaztam néhány napra. Köszönöm a türelmeteket és igyekszem a következő részt hamar hozni!
❤❤❤

Már két napja alig tudtam aludni és ha sikerült is valamennyit, azt is csak hason fekve. Nagyon sokat gondolkodtam, főként magamat okoltam, amiért nem sikerült megszöknöm, pedig már annyira közel voltam a szabadsághoz. Mióta behoztak a szobába, egyedül Grace jött be hozzám naponta többször is, hogy ellássa a sebeimet és gondoskodjon rólam. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lesz velem ezek után. Vajon minden olyan lesz, mint a szökés előtt? Vagy annál sokkal rosszabbra kell számítanom? Egy biztos, a herceget ismerve sejtettem, hogy nem fogja ezt az egészet annyiban hagyni. Lehet, hogy éppenséggel ő mentett meg a biztos haláltól, de már nem voltam az a naív kislány, aki ide került. Semmi jóra nem számítottam tőle, hiszen már számtalanszor bebizonyította nekem, hogy mennyire kegyetlen és szívtelen is volt valójában. Másokat talán be tudott csapni, de én már tudtam, hogy milyen is volt igazából.

Az ágy szélén ücsörögtem, miközben az ablakot bámultam és csak igyekeztem a régi életemre gondolni, mert egyedül ez tudott megnyugtatni és egy kicsit boldogabbá tenni. A sebeim eléggé lassan gyógyultak, pedig Grace megtett minden tőle telhetőt, különböző gyógynövényeket és kenőcsöket rakott rá és folyamatosan figyelte, nehogy elfertőzödjön. Nagyon megkedveltem az idős hölgyet, ő volt az egyetlen aki törődött velem és gondoskodott rólam, pedig én semmit nem tettem érte és még csak nem is ismert.

Hirtelen kicsapódott a szobaajtó, mire rémülten megugrottam ültömben és oda kaptam a fejem. Egy katona állt ott.

- A herceg a szobájába parancsolt, úgyhogy csipkedd magad! - szólalt meg kicsit sem kedvesen.

Óvatosan felálltam és félve indultam ki a folyosóra, vigyázva, hogy a lehető legkevésbé tegyek kárt a gyógyulófélben lévő sebeimben. Nem lepődtem meg túlságosan, hiszen számítottam rá hogy beszélni akar majd velem, csak azt nem tudtam, mégis mikor. Ennek ellenére belül rettegtem, még ha nem is mutattam ki. A folyosón végighaladva elértük a szobáját, ami már tárva nyitva várt rám. Egy nagyot nyeltem, majd összeszedve a bátorságomat beléptem az ismerős helyiségbe, de az ajtót nem csuktam be magam után - arra az eshetőségre, ha eldurvulna a helyzet.

Besétáltam a szoba közepére és csak ezután vettem észre a férfi alakját. A kandallóhoz közel eső kényelmes bőrfotelban foglalt helyet és a pattogó tüzet bámulta üveges tekintettel. Fel sem tűnt neki a jelenlétem, ezért megköszörültem a torkomat, így végre felém pillantott. Csak túl akartam esni ezen a beszélgetésen anélkül, hogy rontanék a helyzetemen.

- Na igen, hát itt vagy - szólalt meg fásult hangon, aztán hanyagul felemelkedett a fotelről és tett felém néhány lépést - A lány, akit senki és semmi nem tud megtörni, csak megy a saját feje után makacsul és a végén mindig bajba kerül - mondta unottan és némileg gúnyosan, mindezt úgy, mintha én volnék az, aki a legtöbb fejfájásáért felelős volna.

Nem kifejezetten érdekelt a véleménye, talán azt várta, hogy ellenkezni kezdek, de ehelyett csak némán bámultam rá kifejezéstelen arccal. A férfi ezt kivételesen nem tette szóvá, tudtam, hogy nem szabadna ránéznem mert ő a HERCEG, de valamiért most bátornak éreztem magam és nem féltem tőle úgy, mint ahogy ő azt szerette volna.

- Nos, gondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy ez esetben elnézem ezt a hibát, tekintettel arra, hogy mennyire meggondolatlan vagy és miután már majdnem félholtra korbácsoltak, most az egyszer nem kapsz büntetést - vázolta fel nagylelkűségét, amitől legszívesebben könnyesre nevettem volna magam.