Az üldözött Hercegnő

Tizennyolcadik

Egész éjjel csak forgolódtam, annyira ideges voltam hogy a bálnak már csak a gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Féltem, hogy történni fog valami, hogy valaki esetleg felismer a vendégek közül és leleplezi a kilétemet. Tudtam, hogy erre elég kevés esély volt, hiszen apám az elmúlt években gondoskodott arról, hogy az emberek a létezésemről se tudjanak. Csak most értettem meg, miért nem engedett soha a kastély falain kívülre. Ő mindenről tudott és így akart megóvni a világtól.

Sokszor eszembe jutottak az utolsó szavai, az a bizonyos átok és a kis bőrkötésű füzet. Azt gondoltam, hogy azok az irományok majd adnak valamiféle támpontot, hogy mégis mit kellene tennem. Egy ebédszünetben felosontam a szobánkba, hogy végre egyedül lehessek és elővettem a párnahuzatba bújtatott füzetet, aztán olvasni kezdtem. Még további két három oldalon húzódott egy csodaszép szerelmeslevél, ami megintcsak az apámnak szólt. Zavaros volt minden és csak reméltem, hogy ez majd minden titokra fényt derít, de ez nem így történt. Ahogy tovább haladtam a megsárgult lapokon egyre jobban elmosódtak a szövegek, a végén pedig teljesen olvashatatlanná váltak az oldalak. Az utolsó pár lapot kitépték vagy rongyosra szaggatták. Ijesztő volt, az elején a szerelmes levél, utána pedig a megcsonkított oldalak. Ez egyáltalán nem segített, inkább csak még jobban összezavart.

Mrs. Brennen már korán reggel folyamatos instrukciókkal látott el minket. A lányok annyira izgatottak voltak, hogy majd kiugrottak a bőrükből. Julia és Tiffany állandóan azt kérdezgették, hogyhogy én is részt veszek a bálon. Inkább úgy tettem, mintha én sem tudnám, hiszen nem lett volna okos dolog beavatni őket a herceggel való találkozasaimba. Nem tudom mennyire volt hihető a hazugságom, de most egyenlőre sokkal jobban tartottam az estétől, mivel engem előző nap nem készítettek fel úgy, mint a többieket.

Néhány óra elteltével a kastély készen állt a vendégek fogadására. A fő helyszín a bálterem volt, ami most még nagyobb pompában ragyogott mint eddig. A plafonról lógó hatalmas csillárokon tucatnyi gyertyák világították meg az egész helyiséget. A terem végében már egymás mellett sorakoztak a különböző hangszerek és a fehér pianínó, melyek csak arra vártak, hogy megszólaltassák őket. A fal mentén hosszú asztalok álltak egymás mellett, a fehér terítők szinte a földet súrolták, középen vékony csíkban vörös díszterítő húzódott. A porcelán tányérok, a kristálypoharak és az evőeszközök már megtisztítva sorakoztak az asztal két végében.

A nap során meg kellett tanulnunk kívülről, hogy melyik vendég melyik szobában lesz elszállásolva. Ehhez kaptunk egy listát, ami egy kis segítséget nyújtott. Rengeteg név szerepelt rajta, mindegyik mellett egy "Ny", a nyugati vagy egy "D" betű, a déli szárnyat jelezte. Azután következett az emelet vagy folyosó és végül a szoba száma. Egész nap a sorokat bújtam, próbáltam megjegyezni a lordok, grófok, hercegek és ladyk neveit, kevés sikerrel.

Délután fél ötkor kaptunk egy kis pihenőt, aztán elkezdtünk készülődni. Minden lány kapott egy egy hosszú halványkék ruhát, hogy mégse az elhasználódott ruháinkban kelljen felszolgálnunk az ételeket vagy italokat. Nagyon tetszett ez a ruha, vastag pántja volt, a derekán egy fehér szalaggal megkötve, lefele pedig két réteg anyag omlott a lábainkra. A hajunkat egyforma kontyba fogták és végül a ruhákhoz passzoló fehér szalaggal átkötötték.

Még néhányszor átolvastam a papíron szereplő neveket, de annyira izgultam hogy lassan a saját nevemre sem emlékeztem. Az izgalom a tetőfokára hágott amikor Mrs. Cox jelent meg az ajtóban és kiterelgetett minket az ajtón. Nagyjából tíz lányt az aulába parancsolt, minket addig egy közeli szobában hagyott, hogy addig se legyünk láb alatt. Amikor néhány perc múlva visszatért és újabb tíz lányt vezényelt ki, már olyan szinten izzadt a tenyerem, hogy lassan meg tudtam számolni a rajta lévő cseppeket. Végül újra kinyílt az ajtó és engem a maradék hét lánnyal együtt kitessékelt az aulába.

A hatalmas bejárati ajtó ki volt támasztva és egyenként vonultak be rajta az előkelőségek. Az előttem lévő lány közelebb lépett, pukedlizett egyet, miközben illedelmesen megkérdezte az úr és a hölgy nevét, aztán a megfelelő szobába irányította őket.

Én következtem. Remegő lábakkal léptem közelebb a belépő férfihez, aki egy egyszerű mozdulattal leemelte a kalapját, aztán rám vezette sötétkék íriszeit.

- Lord Bernard Russell - mély, tekintélyt parancsoló hangja végigszántott a teremben.

- Üdvözlöm a Cromwell kastélyban, uram! - angyali mosolyt varázsoltam az arcomra, végrehajtottam egy tökéletes pukedlit, miközben fejben végigpörgettem a listát. Halványan derengett a név, abban biztos voltam hogy a déli szárnyban volt a szobája, csak épp a többi részlet nem jutott az eszembe - Kérem kövessen, megmutatom a szobáját.

Lord Bernard egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit, aranyozott pálcáját a kezébe vette és határozott lépésekkel követett a lépcső felé.

- Mióta dolgozol itt? - tette fel a kérdést, ahogy mellettem haladt.

- Már lassan két hete - válaszoltam halkan.

Óvatosan rá pillantottam, még mindig engem nézett, ami kezdett nagyon zavarba hozni. A férfi úgy a harmincas éveiben járhatott, de formára vágott szakálla miatt nem tudtam pontosan megállapítani. Befordultunk a folyosón és egy ideig csendben haladtunk előre.

- Nem tartom igazságosnak, hogy míg te tudod a nevemet, addig nekem fogalmam sincs a tiédről - törte meg végül a csendet.

- Carina - böktem ki idegesen, miközben jobbra fordultunk és végre megláttam a folyosó végén a nyitott ajtót, ami majdnem biztos, hogy Lord Bernard szobája volt.

A férfi időközben egyre közelebb került hozzám, séta közben többször is hozzám ért a karja, de nem mertem szóvá tenni. A nyitott ajtónál lefékeztem és észrevétlenül kifújtam egy nagy adag levegőt.

- Ez lenne a szobája, uram. Óhajt esetleg még valamit? - tettem fel idegesen a kérdést. Valami volt a szemeiben amitől a frász kerülgetett.

- Köszönöm, esetleg megkínálhatlak egy itallal a fáradozásodért cserébe? - megszüntette a közöttünk lévő távolságot, mire a tüdőmben rekedt a levegő - Kellemesen eltölthetnénk egy kis időt a lakosztályomban, nem gondolod? - ujjait az állam alá támasztotta, miközben hüvelykujjával végigsimított az arcomon. Kezeimen felálltak a pihék és valamiféle rossz érzés kerített hatalmába, miközben a szívem őrült vágtába kezdett a mellkasomban.

Hátrébb léptem egyet, hogy megszüntessem a közelségét. Mintha az egész bensőm azt kiáltozta volna, hogy tűnjek innen, amíg nem késő. Úgy döntöttem, hallgatok rá.

- Sajnálom, de rengeteg dolgom van még - hebegtem és közben folyamatosan hátráltam.

- Hát hogyne - bólintott egyet és nézte a távolodó alakomat.

Hátat fordítva neki sietve indultam vissza az aulába, de mielőtt elhagytam volna a folyosót még egyszer hátra pillantottam. A férfi ugyanott állt és engem bámult, a száján egy mosoly játszott, de ezt lehet hogy csak beképzeltem.