Az üldözött Hercegnő

Harminckettedik

- Mégis hova visz engem? - pillantottam fel rá ijedten, mire ő gonosz mosolyra húzta a száját.

- Nem sok nő próbálkozott szökéssel, legalábbis kiszökni még senkinek sem sikerült - válaszolta, a kérdésemet kikerülve - Úgy látom nagyon okosnak hiszed magad. Mégis mit terveztél, hová mész miután kijutottál? - villant rám ijesztő tekintete, de inkább nem válaszoltam semmit - Nagyon ostoba vagy ha azt hiszed, hogy ennyire egyszerűen megléphetsz innen - nevetett fel harsányan, amitől a hideg futkosott a hátamon.

Nemsokára egy futónövényekkel benőtt kerítéshez értünk, erősen kivágta a kaput és átvonszolt a túloldalára. A testemen végigfutott egy nagyobb remegés, ahogy megpillantottam a hosszú agyagos földdel borított területet. Egy kiképzőpályán voltunk. Hátrébb egy nagyobb csoport katona állt, de ezen kívül elhagyatott volt a hely. Amint észrevettek minket, érdeklődve figyelték ahogy feléjük haladtunk. Még mindig nem értettem miért hozott ide a férfi, de valamiért nem is akartam megtudni.

- Tudod kislány, nálunk vannak szabályok, amiket be kell tartani - szólalt meg újra - És te megszegtél egyet ezek közül, úgyhogy most szembe kell nézned a következményekkel.

- Milyen következményekkel? - kérdeztem vissza riadtan.

- Nos, akit szökésen kapnak, annak harminc korbácsütés jár - világosított fel, miközben egy vaskos fához irányított.

Ledermedtem a szavaitól, tudtam hogy ennyit képtelen vagyok kibírni. A férfi lassan elkezdte a kezeimet a fa törzséhez kötözni, a többi katona pedig pár perc alatt körénk gyűlt, aztán kíváncsian várták, hogy mi fog történni. Ahogy tudatosult bennem, hogy a férfi mire készül, a levegő egyre nehezebben jutott el a tüdőmbe. Mocorogni kezdtem, hátha tudok egy kis időt nyerni, amíg kitalálok valamit. Végső kétségbeesésemben kimondtam, ami legelőször eszembe jutott.

- Várjon! Kérem, engedje hogy beszéljek a herceggel - határozott akartam lenni, de csak egy esetlen könyörgésre futotta.

Gyűlöltem azt az embert teljes szívemből, mégis úgy éreztem, talán képes lennék hatást gyakorolni rá a könyörgésemmel, amivel ellenben az előttem állóval nem mentem semmire. A férfi egy pillanatra megállt a mozdulatában és döbbenten bámult rám a többiekkel együtt, majd a hirtelen jött csendet megtörte az őrök hangos hahotázása.

- Hallottátok ezt fiúk - nézett körbe - William herceggel akar beszélni a kis fruska.

Erősen megszorította a kötelet a csuklóim körül, ami azonnal dörzsölni kezdte a bőrömet. A férfi ezután közelebb hajolt hozzám, közben az az idegesítő vigyor még mindig ott hevert a képén.

- Hadd mondjak neked valamit szépségem - lassan eltűrt egy szőke tincset az arcomból - Te még arra sem vagy méltó, hogy ránézz a hercegre.

Ezeknek fogalmuk sem volt róla, hogy ki voltam, hogy hányszor jártam már a herceg szobájában és mennyi mindent tudtam róla, hogy milyen sokszor beszélgettünk - illetve inkább nagyrészt veszekedtünk - mi ketten.

- Különben addig örülj, amíg nem tud a dologról, ebben a kastélyban nincs is nála kegyetlenebb - folytatta ridegen és hirtelen én is jobbnak láttam, amíg William herceg nem szerzett erről tudomást - Ne aggódj, mivel szinte még csak egy gyerek vagy, ezért nem kapsz többet húsz ütésnél.

Ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, ha lehet még ennél is jobban remegni kezdtem. Soha nem korbácsoltak meg, de nem sok jót olvastam erről. Habár ez nem tartozott a legkegyetlenebb kínzási módszerekhez, mégis tudtam, hogy a súlyos sérülésekbe sokan belehaltak már. Újabb lehetőségek után kutattam, de semmi nem jutott eszembe, innen nem volt menekvés. Az egyetlen esélyem az volt, ha kibírom az ütéseket.

A férfi levette a kabátját, majd feltűrte mindkét ingujját, aztán néhány pillanatig szem elől tévesztettem, de ahogy újra feltűnt a színen már egy hosszú és erős fekete korbács lógott a kezében. Láttam rajta, hogy minden percét élvezte. Ahogy mögém ért, a szívem erős dobogásba kezdett a mellkasomban, szörnyű érzés volt várni a fájdalomra. Reménykedtem, hogy történni fog valami, hogy esetleg Charles felbukkan a semmiből és kiment engem, habár erre kevés esély volt, mivel már jó pár napja nem láttam a férfit.

Hirtelen egy éles fájdalom nyílalt a hátamba, olyan érzés volt mintha egy kést végighúztak volna rajta. Felordítottam és összeszorított fogakkal vártam, hogy csillapodjon a fájdalom, de amint egy kis levegőhöz jutottam, újabb csapást mért rám az őr. A könnyeim lassan csordogálni kezdtek az arcomon, minden egyes ütésnél felkiáltottam, de ahogy fogyott az erőm, már csak néhány fájdalmas nyőgés hagyta el a számat. A lábaimból kiment az erő, összecsuklottak alattam, így a fának dőltem, miközben csak a csuklóim köré tekert kötél tartott a levegőben. Összeszorított szemekkel vártam, hogy véget érjen a kínzásom.

Az őrnek talán tényleg igaza volt, ostoba voltam, amiért azt gondoltam sikerülhet a tervem.

A korbács csattogása egyre halkabbá vált, a fájdalom pedig kezdett megszűnni, mintha lassan egy másik világ tárult volna elém. Eszembe jutott az édesapám, ahogy rám mosolygott és kedves szavakat súgott a fülembe, amikor valami rosszat tettem, akkor megszidott, de soha nem tudott rám úgy igazán haragudni.

- Elég legyen! - hallottam az ismerős hangot, ami valamelyest visszaröpített a valóságba.

Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet és óvatosan elfordítottam a fejemet, aztán találkozott a tekintetem egy vérben izzó szempárral. A herceg jelenlététől feszült csend telepedett mindenkire.

- Piet, ez a te műved? - tette fel a kérdést ingerülten, mire az őr határozottan bólintott egyet.

- A szolgáló megszökött a kastélyból, azt kapta amit megérdemelt. A szabály szerint járt neki... - folytatta, de a herceg közbevágott.

- A szabály a férfiakra vonatkozik - szűrte ki idegesen a fogai közül - Egy nő akár tíz ütésbe is belehalhat. Az ilyen ügyekben pedig mindig én döntök, kivéve ha nem vagyok a kastélyban.

Piet ezek után mintha megnémult volna, csak lehajtott fejjel állt, miközben a kezében lévő korbácsot bámulta. A herceg hirtelen rám pillantott, majd idegesen felém indult és ahogy mellém ért előhúzta éles kardját a hüvelyéből, aztán felém lendítette. Félelmemben felsikoltottam és rémülten végignéztem, ahogy a férfi egy mozdulattal elvágta a köteleket. Amint elengedett, a lábaim teljesen összecsuklottak alattam, de mielőtt a hátamra estem volna a herceg megragadott a karomnál fogva.

- Vigyétek be, keressétek meg Grace-t - biccentett az őröknek.

Mindkét oldalról megragadták a karomat és felcibáltak a földről, aztán elindultak velem a kastély felé. A fájdalom minden egyes lépésnél belehasított a hátamba, habár nem láttam, de éreztem ahogy a vérem lassan csordogált le rajta.

- Jól figyeljetek rám! - hallottam meg, de egyre kivehetetlenebb volt a herceg hangja, ahogy távolodtunk az őröktől - Erről senki nem szerezhet tudomást, megértettétek?!

- Igenis uram!

Egy kis időre lehunytam a szemeimet és legközelebb amikor kinyitottam azokat, már az ismerős szobában voltam. Hassal az ágyon feküdtem, miközben Grace szomorú arcával találtam szembe magam. Lágyan megsimogatta az arcomat, aztán egy vizes kendővel megtörölgette.

- Ki kell tisztítanom a sebeidet, igyekszem óvatosan csinálni, de készülj fel, mert fájdalmas lesz - suttogta halkan, amire csak pislogtam egyet bólintás helyett.