Az üldözött Hercegnő

Tizenkilencedik

Nagyjából egy óra telt el, mióta a vendégek megérkeztek és elfoglalták a szobáikat. Mrs. Cox egy egy pillanatra felbukkant a nagy rohanások közepette és mindenféle feladatokat adott nekünk, hogy egy percre se unatkozzunk.

A lábfejemet szorította az új cipő, és időközben a kialvatlanság miatt erőt vett rajtam a fáradtság is. Alig vártam, hogy végre vége legyen ennek az estének, pedig még csak el sem kezdődött úgy igazán.

Egymás után becipeltük az ezüst tálcákat a bálterembe, az asztalra helyeztük őket és finom selyemkendőkkel takartuk le a különleges falatnyi ételeket. El sem tudtam képzelni, hogy ezzel ki tudna jól lakni, inkább csak kóstolónak feleltek meg. A pincéből felhordtuk a több tucat pezsgőt és bort, jó néhányat közülük kinyitottunk és a már tálcákra helyezett poharakat megtöltöttük.

Amikor Mrs. Cox jelent meg már minden készen állt. Furcsa volt azt látni, hogy van ami őt is megrémítette. Szabályosan láttam, hogy a kezei enyhén remegtek, homlokán az idegességtől megjelent néhány izzadságcsepp, amit fehér kendőjével néha letörölgetett. Most senki nem beszélgetett, néma csendben vártuk az utasításokat, még a szokásosnál is jobban tartottunk a banyától.

- Nagyon ajánlom, hogy ne szúrjatok el semmit. A vendégek bármelyik pillanatban beléphetnek, a ti dolgotok csak annyi, hogy kiszolgáljátok őket. Ha bárki megpróbál lejáratni, esküszöm hogy bitófára kerül! - jelentette ki hidegen és reméltem, hogy csak véletlenül felejtette rajtam a tekintetét.

A következő pillanatban lágy dallamok töltötték be a termet, a zenészek halkan játszani kezdtek, miközben az ajtóban megjelentek az első vendégek. A hölgyek habos-babos ruhákban masíroztak be a terembe, a legtöbben egy egy fiatal férfi oldalán díszelegtek. A mi jelenlétünk szinte senkinek sem tűnt fel, a vendégek kis csoportokat alakítottak és önfeledt beszélgetésekbe kezdtek. Az eleinte halk diskurálások idővel egyre hangosabbá váltak, a zene már csak háttérzajként szolgált.

A tálcákat már a kezünkben tartottuk, csak arra vártunk, hogy Margaret megadja a jelet a felszolgálásra. Néhány perc elteltével a zene váltott, egy gyorsabb és hangosabb dallamot kezdtek játszani. A vendégek mint valami parancsra hirtelen elcsendesedtek és a tömeg kettévált. Az ajtóban ekkor megjelent egy őszülő idősebb férfi, a fején arany korona pihent és sötétkék bársonyos köpenyt húzott maga után. Mögötte egy elegáns férfi tűnt fel, sötét tincsei most hátrafelé álltak, ez valamelyest meglágyította az amúgy kemény vonásait. Valamiért képtelen voltam levenni róla a szemeimet, egyszerűen vonzotta a tekintetemet az a sötét borosta ami az állán pihent, a sötét tekintet amit fürkészve körbejáratott a termen. Fekete inget és ugyanolyan színű aranyozott díszítésű öltönyt viselt, ami kiemelte férfias alakját. A tömegen keresztül egy pillatra rám emelte átható tekintetét, amitől alig észrevehetően megremegtek a térdeim. Elkaptam a fejem, mielőtt elejtettem volna a poharakkal teli tálcámat, de egy bizsergető érzés továbbra is ott lapult a gyomromban.

Amikor elértek az emelvényhez a király fellépett rá és hatalmas mosollyal üdvözölte a vendégeket. Ezután hosszas beszédbe kezdett a tavasz csodáitól kezdve, a gazdaság felvirágzásán át a hatalmas szőlőültetvényekig mindenről beszélt ami épp az eszébe jutott. Én már az első öt perc után halálra untam magam, szóval inkább az embereket kezdtem figyelni. Volt néhány idősebb házaspár, ők meghatottan hallgatták a király beszédét és sokszor mosolyogva bólogattak, mintha minden egyes szavát értenék. A legtöbben a huszas és harmincas éveikben járhattak, ők csakúgy mint én másfelé figyeltek. Elég volt néhány perc míg rájöttem, hogy a fiatal hölgyek szinte mind egyetlen férfit bámultak kitartóan, a herceget. Ennek ellenére Ő mintha észre sem vette volna őket, az apjára szegezte tekintetét. Mintha még az arckifejezése is megváltozott volna, az ajkain apró mosoly játszott és büszkén hallgatta minden egyes szavát.