Az üldözött Hercegnő

Harmadik

A sötét erdőben vágtattunk, csak a hold fénye világította meg kissé az előttünk magasodó fákat, ez kissé hátráltatott minket az előrehaladásban. Charles végig előttem törte az utat, egy szót sem szólt, csak időről időre hátrafordult, hogy meggyőződjön róla jól vagyok-e. Azt nem tudhatta, hogy hiába követtem őt egy szó nélkül, attól még a szívem oly mód zakatolt, hogy azt hittem még a vadállatok is előbb meghallják azt, mint a lovam patkóinak dobogását. A félelem bekúszott a bőröm alá, minden egyes porcikámban éreztem a feszültséget, melyet az elmúlt órák történései szültek bennem. Gyászolnom se volt időm, mert menekültem valami olyasmitől, amiről fogalmam sem volt és az egyetlen szilárd pontot, az egyetlen reményemet az előttem lovagló Charlesnak tulajdoníthattam. Nem tudtam hova tartunk és hogy vajon mennyire lehet messze az úticélunk, ahogy azt sem tudhattam hogy vajon megélem-e még a hajnalt.

Nem tudom mennyi ideig lovagoltunk az erdő mélyén, hiszen teljesen elveszítettem az időérzékemet, de az előttem haladó kezdett lelassítani, úgyhogy én is így tettem. Charles megállt és pillanatok alatt leugrott szürke hátasáról, aztán lesegített engem is a talajra.

- Most mi lesz? - fordultam a férfi felé azonnal.

- Pihenünk egy keveset, a lovak elfáradtak és ahogy látom magára is ráfér egy alvás - válaszolta, miközben a lovakat kikötötte egy-egy fához.

- És mi van ha utolérnek minket? - suttogtam kétségbeesetten.

Charles nem tűnt ijedtnek és ettől sikerült egy csepp nyugalmat költöztetnie belém is.

- Nem fognak, eléggé lehagytuk őket és ha minden jól ment akkor a kocsis eltérítette az útjukat. Ráadásul ebben a sötétben nem találhatnak ránk könnyen, csak csendben kell lennünk.

A férfi levette a lovakról a csomagokat, aztán minden mást is, hogy ne húzza őket a súly. Ezután kinyitotta egy táskát és egy pokrócot húzott ki belőle, amit aztán a kezembe nyomott. Magam köré tekertem, mert már kezdtem vacogni a lehűlt levegőn. Charles is hasonlóképp tett, aztán egy textílbe tekert pogácsát nyújtott, így aztán csendben enni kezdtünk.

- Aludjon hercegnő, én addig őrködök! - szólalt meg, miután lenyelte az utolsó falatot is.

- És maga mikor alszik? - néztem rá aggódva.

- Velem ne törődjön, bármit kibírok - felelte egyszerűen.

Charlesnál erősebb embert valóban nem ismertem, termete hatalmas volt mint egy medvének és az a hír járta, hogy puszta kézzel képes egy farkaskutyát kettétépni. Sokan féltek tőle, de én egész életemben felnéztem rá, már kiskoromtól kezdve végigkísérte az életemet, látott felnőni és mindig ott volt ha szükség volt rá. Mondhatni ő volt apám jobb keze, a bizalmasa, de úgy vigyázott rám mintha a saját lánya lennék.

Egy bólintással jeleztem, hogy megértettem és meg sem próbáltam ellenkezni vele, csak tettem amit mondott. Egy nagyobb fa tövébe húzódtam, magam alá terítettem a pokrócot, aztán körbeöleltem magam vele és egy mohával borított gyökérre hajtottam a fejemet. A fáradtság pillanatok alatt erőt vett rajtam és habár eleinte küzdöttem, hogy ébren maradjak, végül megadtam magam az álomvilág rám nehezedő súlyának.

Éppen egy hosszú vonást ejtettem meg az ecsettel, ami így sötétbarna és fekete keverékével beborította az előttem fekvő papírt. Mellettem a kandallóban pattogott a tűz, sokszor megvártam amíg a faágak teljesen leégtek és utána percekig bámultam a parázsló részeket. Teljesen ámulatba ejtett a látványa, legszívesebben a kezembe fogtam volna, de édesapám megtanított rá, hogy nem szabad ilyesmit csinálnom, mert megégetne és nagyon fájna. Kintről lovak nyerítését hallottam meg, aztán egy kocsi kerekeit mellyel felszántotta a kavicsos utat. Azonnal felpattantam a szőnyegről és izgatottan siettem ki az előtérbe. Szerettem ha emberek érkeztek hozzánk, nem sokszor történt ilyen, de ha mégis akkor egyszerűen majd kiugrottam a bőrömből. Édesapám jelent meg a lépcső tetején és lassan lesétált rajta, miközben rám nézett.