Az üldözött Hercegnő

Harmincegyedik

Egyre jobban fogyott az időm és az energiám is, de eldöntöttem hogyha már idáig eljutottam, akkor nem fogom veszni hagyni az egyetlen esélyemet, hogy eltűnjek innen. Az volt a tervem, hogy miután kijutottam a birtokról, megpróbálok a lehető leghamarabb eljutni egy közeli faluba és ott maradok néhány hétig, aztán visszatérek az otthonomba. De most úgy tűnt, lehetetlen innen megszökni.

Néhány méterre előttem egy vizes árok feküdt, mellette közvetlenül egy amolyan kavicsos földút volt, amit már egészen kitapostak a lovak és a szekerek. Ahogy jobbra néztem, láttam hogy nem messze tőlem egy újabb út keresztezte az előbbit és egy csapat őr állt ott, hogy mindenkit ellenőrizzenek, aki odatéved. A bal oldalamon nem láttam a közelben senkit sem, tehát arra csak a kapuőrök lehettek, akik viszonylag messze voltak és nem igazán láttak át erre a területre.

Az út túloldalán egy zöld mező terült el, amelyet egy ritkásabb fenyőerdő követett. Ott talán lett volna esélyem elrejtőzni, de odáig eljutni úgy, hogy senki ne vegyen észre, egyenesen lehetetlennek tűnt.

A bokrok szúrós ágai a bőrömbe nyomódtak, amilyen lassan csak tudtam arrébb húzódtam és egy nagyobb résnél megállva térdre ereszkedtem, aztán vártam. Percek teltek el, de nekem még mindig nem volt egy épkézláb ötletem sem arra, hogyan juthatnék el az erdőig. Kezdtem feladni a reményt, de ekkor az összekötő úton a semmiből megjelent két szekér, ami roskadásig meg volt pakolva szénával. Mintha csak az ég küldte volna, úgy éreztem, már semmi nem állíthat meg.

A szekér lassan döcögött előre, az őrség megállította és kissé felszínesen ugyan, de átkutatta a nagy kupacot, ami azután újra megindult, egyenesen a kastély felé. Nem volt sok időm gondolkodni, összeszedtem a bátorságomat és teljesen a földhöz lapulva elkezdtem kúszni az árokhoz. Az első kocsi elindult, de amíg az őrök a másik szekérrel voltak elfoglalva, addig én gyorsítottam a tempómon és hamar a gödörhöz értem. Vártam még néhány másodpercet, de amint az első kocsi elhaladt előttem kimásztam a rejtekhelyemről és igyekeztem észrevétlenül átjutni a másik oldalra. Már nem takart semmi, egyedül abban bíztam, hogy senki nem fog felém fordulni. Néhány lépés után beugrottam a másik oldalon lévő vizes árokba, ezután egy pillanatra sem álltam meg, egyenesen rohanni kezdtem az erdő felé.

Éreztem ahogy a vér száguldozni kezdett az ereimben, a fülem sípolt, a szívem eszeveszetten vert. Nem néztem hátra, csak futottam ahogy a lábam bírta. A szemeim megteltek könnyel, ahogy tudatosult bennem, hogy végre szabad vagyok. Hihetetlen boldogság járta át a testemet, alig tudtam elhinni, hogy sikerült megszöknöm.

- Mindenki utána! Állítsátok meg! - ordított fel valaki hátulról.

Egy pillanatra hátra néztem és éreztem ahogy az arcom lesápadt, egy egész csapat őr futott utánam. Észrevettek.

Kétségbeesetten haladtam előre, minden erőmet összeszedtem és a futásra koncentráltam. A lábaimat egy idő után már nem is éreztem, csak abban reménykedtem, hogy nem adják fel idő előtt a szolgálatot. Mögöttem hangos zsivaly támadt, mindenki azt kiabálta, hogy álljak meg, de nem foglalkoztam velük. Már majdnem a fákhoz értem, amikor egy nyílvessző hasított el nem messze tőlem és a földbe fúródott. Az egész belsőm remegett, féltem hogy a következő engem fog eltalálni.

Mire az erdőhöz értem, már sípolva vettem a levegőt, a lábaim remegtek a megerőltetéstől. Hallottam ahogy az őrök egyre közelebb értek hozzám, de nem adtam fel, megpróbáltam lehagyni őket a fák között. Eleinte könnyedén kerülgettem az ágakat, de ahogy beljebb értem, a sűrű erdőben egyre nehezebben tudtam haladni. A fülledt levegő égette a tüdőmet, a számban már egy csepp nyál sem volt. Folyamatosan egy búvóhely után kutattam, de amilyen sűrű volt az erdő, olyan keskeny fákból állt, tehát lehetetlen volt elrejtőzni.

- Azonnal állj meg! - kiáltott utánam egy férfi.

Hallottam az ágak ropogását a talpa alatt, közeledett felém. A fák között lassan egyre több szúrós bokor jelent meg, ahogy keresztül furakodtam rajta az ágai belemartak a bőrömbe, a ruhámba és a hajamba. Egy pillanatra hátra fordultam, az őr néhány méterre volt csak tőlem, a többiek jóval mögötte küzdötték át magukat az erdőn. Féltem, hogy elkapnak és újra visszahurcolnak a kastélyba.

Rettentően fáradt voltam, fogalmam sem volt, honnan szedtem egyáltalán ennyi erőt. A fák lassan megint ritkulni kezdtek, egy leejtős részen futottam lefelé, amikor megpillantottam egy folyót néhány méterre magam előtt. Gyorsan kellett döntenem, de mivel kikerülni nem lett volna időm, kénytelen voltam átmenni rajta. Belegázoltam a vízbe, ami néhány lépés után mélyülni kezdett. Ez még jobban lelassította a már amúgy is fáradt végtagjaimat. Egymás után emelgettem a lábaimat, a víz már a térdemig ért és folyamatosan mélyült, de csak mentem tovább. Már csak néhány lépést kellett megtennem a sebesen robogó vízben, amikor hirtelen valaki elkapta a karomat és visszarántott. Kapálózni kezdtem, de a férfi sokkal erősebb volt nálam és egyszerűen lefogta mindkét karomat. Nem adtam fel, megpróbáltam megrúgni, de ekkor előhúzta a kardját a hüvelyéből és a nyakamnak nyomta.

- Maradj nyugton, különben ez a folyó lesz a sírod - fenyegetőzött, miközben szaporán vette a levegőt.

Csak álltam ott egy helyben, mozdulatlanul és nem akartam elhinni, hogy vége. Teljesen megsemmisültem, nem küzdöttem tovább, nem volt értelme. Az őr kirángatott a folyóból, nem sokra rá a többiek is beértek minket, aztán úgy kísértek vissza, mint egy hadifoglyot. A könnyeim némán folytak le az arcomon. Nem értettem miért pont velem történt mindez, hiszen én csak élni akartam, ez volt az egyetlen bűnöm.

Ahogy közeledtünk a kastélyhoz, úgy egyre inkább erőt vett rajtam a rettegés. Még csak bele sem gondoltam teljesen, hogy mi lesz ha elkapnak, hiszen biztos voltam benne, hogy meg fogok tudni szökni. Ahogy a mezőre értünk ketten kísértek csak tovább, a többiek leváltak és visszamentek az őrhelyükre. Szorosan fogták mindkét karomat, hogy még véletlenül se próbálkozzak egy újabb szökéssel. A vaskapunál hatan őrködtek, de ahogy megpillantottak minket az egyik katona elindult felénk.

- Mit jelentsen ez? - tette fel a kérdést az ijesztő férfi.

- Ez a szolgáló megszökött, de sikeresen elkaptuk - jelentette ki büszkén a jobb oldalamon álló.

A férfi közelebb jött hozzám és összeszűkített szemekkel méregetni kezdett.

- Most dícséretet vársz, amiért elkaptál egy kislányt? - elfordította a fejét és a fűbe köpött - Láttam már valahol ezt a pofikát - dünnyögte halkan, de bennem egy pillanatra megállt az ütő.

Továbbra is feltűnően bámult engem, szóval inkább lehajtottam a fejemet. A férfi hirtelen az állam alá nyúlt és megemelte, aztán a szemeimbe nézett.

- Tudom már! - vigyorodott el önelégülten, megmutatva rohadó fogsorát - Te vagy az a kis vadmacska, akit olyan sokáig üldöztünk. Úgy látom nem tudsz megülni a fenekeden.

Tényleg ez volt az a férfi, aki elkapott az erdőben, neki köszönhettem, hogy ide kerültem.

- Roger, te maradj itt helyettem, én pedig gondoskodom róla, hogy a kislány méltó büntetésben részesüljön - mosolyodott el.

- Igenis!

A férfi elkapta a karomat, közel rántott magához és úgy ráncigált be a birtokra. Azt hittem rögtön a herceghez fog vezetni, de csak ment hátrafelé, megkerülte a kastélyt és elindult lefelé a birtok hátuljához. Nem tudtam hova tartottunk, már elhagytuk a kertet is, de ő csak elszántan ment tovább.