Az üldözött Hercegnő

Huszonhatodik

Újra az ajtóra pillantottam - ebben a percben már legalább harmadszorra - de továbbra sem történt semmi. Csalódottan átfordultam a másik oldalamra és kibámultam az ablakon. Ezt néhány perc után meguntam és a kezembe vettem a mellettem heverő könyvek közül egyet. Kinyitottam ott ahol előző nap abbahagytam és megpróbáltam újra belemerülni a történetbe, de azon kaptam magam hogy a gondolataim teljesen elterelték róla a figyelmemet és konkrétan semmit sem értettem abból amit elolvastam.

Idegesen ledobtam a könyvet, aztán kikeltem az ágyból és mászkálni kezdtem a szoba egyik feléből a másikba. Nem értettem, hogy a herceg miért nem látogatott meg az elmúlt két napban. Mióta behozott a szobába, azóta semmit sem hallottam felőle. Az egyetlen aki néha néha bejött az Grace volt, de túlságosan is féltem feltenni neki a herceggel kapcsolatos kérdéseimet. Pedig tudni akartam, hogy mégis miért nem volt képes belépni azon az ajtón, hogy miért nem érdekelte az állapotom és hogy miért nem akart engem látni, mégha csak néhány percre is.

Már ezerszer átgondoltam mindent az elmúlt napokban és teljesen tanácstalan voltam. Eleinte úgy tettem, mintha hidegen hagyna a viselkedése, de aztán be kellett vallanom saját magamnak is, hogy igenis találkozni akartam vele. Ez pedig hihetetlenül dühítő és egyben félelmetes érzés is volt. Hiszen tudtam, hogy nem szabadna így éreznem vele kapcsolatban, mert ha minden úgy történik ahogy az apám mondta, akkor ő okozhatja végül a vesztemet. Mégis ott volt bennem egy kis remény, hogy talán semmi sem igaz ebből az átokból és a dolgok végül megváltozhatnak.

Egy halk kopogásra figyeltem fel, a lábaim automatikusan megtorpantak és enyhén remegni kezdtek. Gyorsan beletúrtam kócos hajamba, hátha javíthatok egy kicsit a kinézetemen és közben próbáltam lenyugtatni a kalapáló szívemet.

- Szabad! - szólaltam meg és izgatottan vártam, hogy belépjen a látogatóm.

Amint megpillantottam Grace mosolygós arcát, hirtelen mintha gyomorszájon vágtak volna. Hitetlenül megráztam a fejem és magamat korholva vágódtam le az ágy szélére. Komolyan ennyire vágytam arra, hogy újra lássam William herceget?

- Rosszul érzed magad, kedvesem? - sietett hozzám Grace és aggódva figyelt engem.

- Nem, teljesen jól vagyok - nyugtattam meg és kedvesen rá mosolyogtam.

- Biztos? A herceg azt mondta hogy csak akkor mehetsz vissza dolgozni, ha már meggyógyultál - mondta miközben a homlokomra helyezte a kezét - Valóban nincs már lázad.

- Beszélt a herceggel? - tettem fel a kérdést, ami most a leginkább érdekelt.

- Igen - kezdett bólogatni - nem olyan régen.

- Szóval a kastélyban van? Nem utazott el az elmúlt két napban valahova?

Valamiért ebben reménykedtem, hogy talán nem is volt itt.

- Nem tudok róla.

Grace az asztalhoz sétált és megkavargatta a levest amit felhozott nekem.

- Egyél egy keveset, direkt neked főztem - invitált magához.

Egyáltalán nem voltam éhes, de nem akartam megbántani, szóval leültem és kanalazni kezdtem. Amint végeztem felpattantam a székről és visszaöltöztem a saját ruháimba.

- Köszönöm a sok segítséget - fordultam az idős hölgy felé - Azt hiszem itt az ideje, hogy visszamenjek dolgozni.

- Szívesen tettem - mosolygott rám kedvesen - De biztos vagy benne, hogy elég jól vagy már?

- Igen, már teljesen jól vagyok.

Ami azt illeti tényleg nem fájt már egyik testrészem sem, habár még kicsit gyengébbnek éreztem magam mint általában, de ezen kívül tényleg nem volt semmi bajom. Még egyszer körbenéztem a szobában és miután rájöttem, hogy a ruháimon kívül semmim sem volt már itt, egyszerűen visszaindultam a lakrészem felé. A folyosókon sétálva alaposan szemügyre vettem a katonákat és a szolgákat, de végig csak egy személyt kutattam, a herceget. Végül csalódottan fordultam be a nyugati szárnyba, ahol a legtöbb szolgálólány a délutáni pihenőjét töltötte éppen. Óvatosan benyitottam a közös szobánkba, féltem nehogy felébresszek valakit. Meglepődtem, ugyanis az ágyakkal telizsúfolt helyiségben senki sem aludt, hanem kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Az érkezésemre lassan elhalkultak és ezután figyelemmel kísérték minden mozdulatomat. Elindultam az ágyam felé, de amint elhaladtam mellettük ketten közülük elállták az utamat.

- Carina, nem is üdvözölsz minket? - szólalt meg mögöttem gúnyos hangon Tiffany - Pedig elég rég láttál minket.

Megfordultam a tengelyem körül és farkasszemet néztem vele, miközben a többi lány lassan körénk gyűlt.

- Úgy gondoljuk mi mindnyájan, hogy tartozol nekünk némi magyarázattal - mosolyodott el hirtelen, de tisztán láttam, hogy ez egy hazug mosoly volt - De mielőtt bármilyen kifogást találnál ki, elárulom, hogy mi már mindenről tudunk. Szóval ne merészelj hazudni nekünk, mert azzal csak még inkább rontassz a helyzeteden. Tehát áruld el Carina, mégis hol voltál eddig? És ami a legfontosabb, milyen kapcsolatban állsz a herceggel? - tette fel a kérdéseit.

A tenyerem izzadni kezdett és éreztem ahogy a levegőm egyre inkább fogyni látszott, miközben próbáltam valami épkézláb magyarázatot kitalálni.

A legjobb az lenne, ha mindent elmondanék úgy ahogy történt. De ha Tiffany azt állítja, hogy tudnak mindent, akkor mégis miért fenyegetnek?

Talán azért, mert ők teljesen mást tudnak.

A legjobb lesz ha kitálalok nekik mindenről.

- Jól van, elmondom a teljes igazságot - jelentettem ki határozottan, annak ellenére hogy belül pánikoltam - Az egész úgy történt, hogy a sorozatos ballépéseim miatt a herceg valahogy meg akart büntetni. Amikor rájött, hogy tudok festeni, megparancsolta hogy minden este menjek a szobájába és készítsek róla egy festményt. Ami az elmúlt pár napot illeti, a bálon történtek után börtönbe zárt, ott megbetegedtem és egy külön szobába raktak amíg meg nem gyógyultam. És most itt vagyok.

A lányok egymásra néztek, mintha gondolatban megbeszélték volna egymással hogy higyjenek-e nekem vagy sem. Tiffany megköszörülte a torkát és egészen közel jött hozzám, aztán egy hirtelen lendületből pofon vágott. A fejem oldalra bicsaklott a nagy ütéstől, kezemet az fájdalmas pontra szorítottam.

- Hihetetlenül szánalmas vagy, nem kell mindenféle mesét kitalálnod. Tudjuk miért osontál ki minden este és az nem a festegetés volt, ahogy azt te állítod. Talán még el is hihetnénk, de szerencsétlenségedre néhány lány látta ahogy két nappal ezelőtt a herceg ölében ültél a saját lován, majd becipelt a karjaiban. Ezt nem tudod kimagyarázni, tudjuk, hogy a herceg szeretője voltál.

Annyira megdöbbentem a szavaitól, hogy megvédeni sem tudtam magam. Még hogy én a herceg szeretője?

- Igen, jól hallottad a múlt időt. Egy ilyen lányon könnyen túlteszik magukat, meglátod néhány nap múlva már feléd sem fog nézni - nevetett fel.

A lányok néhány lenéző pillantás kíséretében kimasíroztak a szobából. Még elkaptam Julia sajnálkozó pillantását, de végül ő is eltűnt az ajtó mögött, engem teljesen magamra hagyva. Úgy éreztem egy világ dőlt össze bennem és ha eddig nem lett volna elég nyomorúságos a helyzetem, most már úgy éreztem tényleg mindenki ellenem van ebben a világban.