Az üldözött Hercegnő

Tizenegyedik

- Most pedig mindenki megfog egy tálcát és a másik asztalhoz viszi. A könyvet nem vehetitek le - jelentette ki Mrs. Cox szigorúan, mire a lányok feszülten, de felvettek egy egy tálcát a bal kezükbe.

Már órák óta gyakoroltunk, mintha csak egy előadásra készültünk volna. Három könyv hevert a fejünkön, hogy megtanuljunk egyenes fejjel menni, de a nyakam már zsibbadt a terheléstől. Rég csináltam már ilyet, de még emlékeztem azokra a mozzanatokra, amiket Miss Fisher tanított fiatalabb koromban.

Végre valamiben jónak éreztem magam, ugyanis az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy egy szolgálólánynak nem volt könnyű feladata. A kezeim fájtak a krumplipucolástól, a térdeim a padló súrolástól, most pedig újra fel kellett elevenítenem az illemtant.

A bálterem valami gyönyörű volt, hatalmas és tele csodaszép festményekkel, egy fehér pianínóval, egy hosszú faragott tölgyfaasztallal egyszóval tökéletes volt. A teremben nagyjából ötven lány tartózkodott és úgy mentünk egymás után, mint valami akadálypályán.

Az előttem lévő lány elindult, úgyhogy gyorsan felvettem én is egy tálcát, aztán elindultam a kijelölt úton. Végig éreztem magamon Mrs. Cox tekintetét, amitől csak még jobban levert a víz, de végül sikeresen eljutottam a célpontig úgy, hogy nem törtem össze egy kristálypoharat sem.

Ez így ment még egy jó darabig, azt hittem soha nem szabadulunk már innen, de aztán bejött Mrs. Brennen és kijelentette hogy mehetünk ebédelni. Fellélegezve indultunk ki, mint egy marhacsorda és most kivételesen Margaret sem kínzott tovább minket.

Az asztalnál ülve magamat is meglepve lapátoltam be a krumplifőzeléket és azt a kis húst, amit letettek elém. Most sokkal nagyobb volt a zsivaly, mint eddig bármikor. Mindenki a másik asztalnál ülőnek kiabált át vagy egy egy társaság nevetett valamin, ami pillanatok alatt káosszá alakult. Ez egészen addig tartott, amíg Mrs. Cox ezt megelégelve elkiáltotta magát, utána pedig csendben folytattuk az evést.

Délután kaptunk egy kis pihenőt, ugyanis rettentő meleg volt és valószínűleg ilyenkor Margaretnek sem volt túl sok kedve az oktatáshoz. A legtöbb lány a szobájában henyélt és kihasználta a plusz pihenőidőt, vagy valamilyen játékot találtak ki, amivel elterelhették a figyelmüket a sok munkáról. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de tudtam, hogy ennél alkalmasabb idő nem lesz ahhoz, hogy felmérjem a terepet és menekülő utat találjak.

Így tehát elindultam, de most nem a kastély fele, hanem az ellenkező irányba és hamar kijutottam a meleg levegőre. Az őrök most nem foglalkoztak velem, azt is gondolhatták hogy csak sétálni akarok egy kicsit. Ahogy elindultam a hosszú földúton próbáltam mindent megfigyelni. A bejáratnál legalább hat őr állt folyamatosan figyelve az erdőt és az oda vezető utat. Lehetetlen lett volna őket kijátszani és a főbejáraton át távozni. A birtokot egy hosszú részen vaskerítés vette körül, de aztán megakadt a szemem egy kőfalon. Kissé lejjebb sétáltam, ugyanis arra leejtett az út és hamar rájöttem, hogy a birtok azért nincs mindenhol alaposan körbekerítve, inkább csak a fontosabb helyeken.

A kőfal rücskös volt, amin még talán sikeresen fel is juthattam volna, a baj ott kezdődött, hogy nagyon magasnak tűnt már messziről is. Elindultam a másik irányba, ahol még egyszer sem jártam és reménykedtem benne, hogy ott szerencsével járhatok. Elsétáltam az egész kastély előtt, ami így kívülről még hosszabbnak tűnt, aztán felkanyarodtam a domb felé, ahol nem láttam egy őrt sem. Egy kisebb erdőt pillantottam meg, de olyan ritkán nőttek a fák, hogy csak jóindulattal lehetett erdőnek nevezni. Ahogy balra pillantottam megakadt a szemem egy hosszú faépületen és minél közelebb értem, annál világosabbá vált, hogy ez bizony egy istálló.

A lovak ahogy megpillantottak rögtön nyeríteni és prüszkölni kezdtek, ami megmosolyogtatott. Egyből eszembe jutott Polly akit az erdőben hagytam és csak remélni tudtam, hogy valaki rátalált és még mindig életben van.

Lassan odasétáltam és egy gyönyörű aranyszőrűhez léptem, aztán óvatosan a fejére simítottam a tenyerem és mélyen a szemeibe nézve mosolyogtam rá. Fejét a kezemnek dörgölte, úgyhogy elkezdtem simogatni amit egy prüszköléssel díjjazott. Mindig elkápráztatott a lovak látványa, az az izmos test és mellé a vad vágta amire képesek voltak. Szerettem lovagolni, olyankor úgy éreztem eggyé válok az állattal és csak élveztem a száguldást.

Gondolataimból egy közeledő patának a hangja szakított ki, mire felkaptam a fejem és pillanatok alatt ledermedtem, ahogy észrevettem a lovon ülő férfit. Még eléggé messze volt, de tudtam hogy vágtatva egy perc alatt ide érhet. Sietősen visszaindultam a kastély felé, de egy pillanatra még visszanéztem a vállam felett. A kalapos épp akkor ért az istállóhoz, fejét felém fordította, de arcát egyáltalán nem láttam ebből a távolságból. Egy ruganyos mozdulattal lepattant a fehér lováról, nekem pedig ez épp elég volt ahhoz, hogy előre forduljak.

Sietősebbre vettem a tempót és a kastély másik oldalánál sétáltam. Ekkor pedig megpillantottam egy csapat katonát akik hangosan nevetve álltak egy körben, miközben ittak valamit. Néhányan rám vezették tekintetüket és akkor egy ismerős szempár nézett vissza rám. Charles.

A hirtelen felismeréstől hatalmas mosoly került az ajkaimra, bólintott egyet, hogy ne tűnjön fel senkinek, de én majd kiugrottam a bőrömből, hogy láthatom. És tudtam, hogy így lesz esélyem megszökni. Tudtam, hogy miattam volt itt, hagyta hogy elfogják, csak az érdekelte, hogy engem kimenthessen innen.

Ezután nyugodtan sétáltam vissza a szobámba tudva, hogy már nem kell sokáig itt töltenem az éjszakáimat, rettegve attól, hogy mégis melyik perc lesz az utolsó.

Kérlek jelezd ha tetszett és szerelnél folytatást! :)
06.16.