Az üldözött Hercegnő

Huszonnegyedik

Ahogy az istállóhoz értünk, a herceg néhány laza mozdulattal kitámasztotta a libbenő ajtó szárnyait, aztán bal karját kinyújtva jelezte, hogy menjek előre.

- Csak utánad - szólalt meg, mivel még mindig nem mozdultam.

Valamiért nem tudtam megbízni benne. Végig az járt a fejemben, hogy tervez valamit, hiszen miért akarna pont velem elmenni egy lovagló túrára? Bárhogy is történt, már nem tudtam azt mondani hogy ugyanolyan kapcsolatban állt velem, mint a többi szolgálólánnyal. Ez egyszerre volt izgalmas és ijesztő, hiszen nem tudtam mégis merre vezet ez az egész.

Elindultam a folyosón, ami - ahhoz képest hogy lovak laktak itt - egészen rendezett volt, látszott hogy nagyon odafigyeltek a tisztaságra. Furcsálltam, hogy engem még nem küldtek ide takarítani, habár az is lehet hogy Mrs. Cox ezt túl könnyű feladatnak gondolta.

A helyiségben viszonylag sötét volt, csak a tetőablakokon áradt be némi napfény. Ahogy elhaladtam a karámok mellett legszívesebben minden egyes lovat végigsimogattam volna, de erre most nem volt idő. Néha meghallottam egy-egy prüszkölést vagy nyerítést, ami megmosolyogtatott. Legalább húsz ló állt a korlát mellett, mindegyik jól tápláltnak tűnt és gyönyörű szép sörénnyel büszkélkedett. Már messziről kiszúrtam a legszebbet és gyorsan odasiettem hozzá. Hófehér volt és hatalmas termetű, olyan igazi vezér típusnak tűnt. Lassan felemeltem a kezemet, az orrához nyomtam és óvatosan simogatni kezdtem a puha bőrét.

- Én őt akarom! - jelentettem ki magabiztosan, amikor hallottam hogy a herceg megállt mögöttem.

- Sajnálom, de őt nem viheted el - szólalt meg, de a hangján ezt egy cseppet sem éreztem.

Megfordultam és makacsul álltam a pillantását.

- Miért nem? - tettem csípőre a kezem.

A férfi lustán elmosolyodott és kicsit lejjebb hajolt hozzám.

- Mert ő az enyém.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, nem hittem el hogy pont az ő kiskedvencét sikerült kiválasztanom.

- De ha a tié... - még időben a számra tapasztottam a kezemet - Vagyis, ha a magáé, akkor igazán megengedhetné hogy felüljek rá.

A herceg elgondolkodva nézett hol engem, hol pedig a fehér gyönyörűséget, szóval reménykedni kezdtem hogy megengedi.

- Nem! - szólalt meg végül.

- De...

- Elég! Ne vitatkozz velem! - vágta hozzám dühösen.

Elfordultam tőle és sértődötten összefontam a karjaimat magam előtt. A herceg nagyot sóhajtott mögöttem, aztán kis idő múlva megszólalt.

- Apolló nem engedi, hogy rajtam kívül más is ráüljön - kezdett el magyarázkodni - Gondolom nem szeretnéd, hogy ledobjon a hátáról.

- Akkor miért nem ezzel kezdte? - dünnyögtem magam elé.

- Gyere, már előkészíttettem neked is egyet.

Elindult a folyosó vége felé és a legutolsónál megállt, aztán csípőre tett kézzel megvárta amíg lassan én is odasétáltam. A karám túloldalán egy sokkal alacsonyabb sötétbarna ló állt, fejét kicsit oldalasan tartotta, egyik lábát behajlította, így első benyomásra úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik.

- Neki meg mi baja?

A férfi halkan elnevette magát, de én egy cseppet sem találtam viccesnek, hogy egy ilyen jószágon lovagoljak.

- Ne sértegesd, ő a lehető legjobb választás neked. Nyugodt és barátságos, tehát nem kell attól félned, hogy bedob egy szakadékba.

- Hát hogyne... - dünnyögtem halkan - Na és mi a neve?

Ahogy megérintettem a homlokát rögtön a kezemhez dörgölte a fejét, hogy még többet kapjon belőle.

- Szundi.

Hitetlenkedve néztem a férfira, aki visszatartott nevetéssel bámult rám.

- Most ugye csak viccel?

- Ne nézz rám így, szerintem igazán illik hozzád - jegyezte meg szórakozottan.

Kipattintottam a zárat és a már felszerelt kantárral kivezettem Szundit a helyéről, aztán elindultam vele a kijárathoz, miközben a férfit teljesen figyelmen kívül hagytam. Most már jobban örültem volna, ha inkább egyedül mehetek el, csak akkor valószínűleg vissza sem jönnék.

- Még hogy illik hozzám - fortyogtam magamban.

A friss levegőre érve végre nem éreztem azt a tipikus trágyaszagot, csak Szundi árasztott magából egy kis illatot, de az már nem volt olyan gyomorforgató. Nem törődtem a herceggel, egyszerűen lábamat a kengyelbe téve elrugaszkodtam a földről és kecsesen átlendítettem a másik lábamat, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a nyeregben. Egy kis időre lehunytam a szemeimet és csak élveztem, hogy végre megint valami olyat csinálhatok ami örömmel tölt el.

- Egész ügyes - a hangra felpattantak a szemeim.

William néhány méterre tőlem a kantárnál fogva vezette Apollót, akinek nem csak a megjelenése, de még a járása is méltóságteljes volt. Semmi pénzért nem vallottam volna be neki, de ők tényleg passzoltak egymáshoz.

A sarkammal mozgásra bírtam a lovat, aki készségesen elindult előre.

- Hé, nem engedtem meg hogy elindulj! - szólt utánam a herceg, aki időközben beért Apollóval.

Legalább fél méterrel magasabb volt nálam, amitől úgy éreztem magam, mintha egy kis borsószem lennék, amit bármikor eltaposhatott.

- Nem tudtam, hogy mindenhez engedélyt kell kérnem - válaszoltam unott hangon - Levegőt azért vehetek?

Egy pillanatra rá néztem és ahogy gondoltam, sikerült egy kissé felidegesítenem. Nem tudom miért, de ezt nagyon szórakoztatónak találtam. Idegesített, hogy mindig mindenkinek ő parancsolt. Persze ez volt a dolga, hiszen ő a herceg, de akkor sem kellett volna mindig mindenkivel olyan gorombának lennie.

- Vigyázz mit beszélsz - szólalt meg halkan - Egyenlőre még mindig én vagyok az, aki bármikor...

- Tudom, tudom bármikor megölethet. Akkor miért nem teszi meg?! - vágtam hozzá kikelve magamból - Mindig csak fenyegetőzik. És mi a jó abban ha mindenkit kivégeztet? Ez boldoggá teszi?

A férfi kikerekedett szemekkel bámult rám, szólásra nyitotta a száját, de nem vártam meg a mondanivalóját. Nagyot rántottam a kantáron, így Szundi gyorsabbra vette a tempót először ügetve haladt tovább, aztán vágtázni kezdtem vele a magas domboldalon.

Nem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy ilyesmiket vágjak a herceg fejéhez, de most valamiért nem féltem tőle. Az adrenalin száguldozott az ereimben, gyorsabban és gyorsabban akartam vágtatni. A szél cibálta a hajamat, a szemeimből kiszorított néhány könnycseppet, így elhomályosodott körülöttem minden. Hirtelen megjelent mellettem egy árny, amitől a lovam ijedtében lefékezett, aztán nyerítve felágaskodott. Erősen megragadtam a kantárt és a lábaimmal próbáltam megtartani magam. Egyszer csak egy erős kéz fonódott a derekamra, ami megtartott, így nem estem hátra. Szundi lassan lenyugodott és leengedte magát a földre. A férfire pillantottam, aki még mindig a hátamon tartotta a kezét és aggódva figyelt. Sötét íriszeit az enyémbe méllyesztette, mire a szívem szaporán kezdett verni, attól féltem, hogy kiszakítja a mellkasomat. Zavartan elkaptam róla a tekintetem és sétára bírtam a lovamat, így végre leomlott rólam meleg tenyere.