Az üldözött Hercegnő

Huszonegyedik

Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamat rángatta. A szemeimet lassan nyitottam ki és nagyokat pislogtam a félhomályban úszó szobában. Egy ismeretlen lány állt előttem, kezében egy alig pislákoló gyertyát tartott és nagyra nyílt szemekkel figyelt engem.

- Kelj fel, velem kell jönnöd - engedett el végre és egyet arrébb lépve várta hogy kikeljek az ágyból.

Nagy nehezen felültem, mire a fejembe éles fájdalom nyílalt. Odakaptam a kezemet és masszírozni kezdtem a fájó területet. A lány türelmetlenül álldogált az ágy mellett, a szobatársaim mélyen aludtak, a legtöbben halkan szuszogtak, de volt aki egyszer kétszer felhorkantott.

- Gyerünk már! - parancsolt rám suttogva.

Nem értettem mégis hova akart vinni az éjszaka közepén, de most még ahhoz is fáradt voltam, hogy ezen aggódjak. A tömlőcben töltött nap után úgy éreztem elszállt minden erőm, már nem gondoltam arra, hogy mi lesz velem a jövőben.

Úgy éreztem, mintha semmit nem aludtam volna és jelen állapotomban az sem segített, hogy minden egyes mozdulatom fájdalommal járt. Ahogy felálltam annyira megszédültem, hogy majdnem vissza is estem, de még épp időben sikerült megkapaszkodnom. Amint a levegő érintkezett a bőrömmel, megborzongtam és a remegésem még akkor sem csillapodott, amikor magamra kaptam egy hosszú köpenyt. Még soha nem éreztem magam ennyire gyengének, a tüdőm minden egyes levegővételnél szúrt és csak nagy küzdelmek árán tudtam visszatartani a percenként kitörni készülő köhögőrohamokat.

A lány szúrós szemekkel vizslatott, majd karon ragadott és magával húzott a folyosóra. A remegésem ha lehet még jobban úrrá lett a testemen, a lábaimat egymás után pakolva igyekeztem felvenni a cseléd tempóját, de így is majdnem elbotlottam a nagy sietségben.

- Nem hiszem el, hogy mindig mindenki engem ugráltat - motyogott magában a csontsovány lány.

Rám se nézett, csak tartotta maga előtt az apró gyertyát és tekintetét a padlóra szegezve sietett végig velem a folyosón. Egy ideig fel sem fogtam merre mentünk, de amikor megpillantottam a hosszú lépcsősort, rossz előérzetem támadt. A félelmem beigazolódni látszott amikor jobbra fordultunk és feltűnt a folyosó végén egy nyitott ajtó, ahonnan erős fény áradt. Nagyot nyeltem és önkéntelenül is lassítani kezdtem, ami viszont a cselédnek egyáltalán nem tetszett.

- Igyekezz, a herceg már ígyis eléggé dühös - erre a kijelentésére ha lehet még nagyobb félelem lett úrrá rajtam. Jelenleg nem akartam mást, mint köddé válni.

Bármennyire is próbáltam megakadályozni, a lánynak végül sikerült elráncigálnia a szobához, amin belökött és megállt mögöttem.

- Uram, itt a lány, ahogy parancsolta - hajolt meg illedelmesen, szavait a nekünk háttal álló személyhez intézve.

- Köszönöm Dorothy, most már elmehetsz - hallottam meg az ismerős mély hangot - Ohh és ne felejtsd el becsukni magad után az ajtót.

- Igenis, uram. Jó éjszakát! - ezzel pedig kislisszolt a szobából engem kettesben hagyva a herceggel.

Nagyokat lélegezve, nyugtalanul bámultam egyetlen pontot a földön. Nem tudtam miért rángatott ide az éjszaka kellős közepén, de valami azt súgta nem a jó szándék vezérelte.

- Mondd csak Carina, szerinted mégis hány óra lehet? - szólalt meg ridegen, szavaiból kihallottam a visszafojtott mérget.

- Nem... Nem tudom, uram - a hangom elcsuklott a félelemtől.

- Szóval nem tudod - ismételte meg idegesen és súlyos lépteiből hallottam, hogy megindult felém - Akkor elárulom hogy fél tizenegy múlt, gondolom ki tudod számolni, hogy mióta várok rád! - kiabálta el magát közvetlenül előttem, mire összébb húztam magamat.

A szobában hirtelen csend lett, csak a heves levegővételeinket lehetett hallani. Egy árva szót sem tudtam kinyőgni, minden erőmmel azért küzdöttem, hogy ne sírjam el magam előtte.

- Látom rajtad nem segített egy nap a börtönben, talán hagynom kellett volna, hogy ott halj éhen - vágta hozzám a szavakat keményen - De végülis még megtehetem.

- Ne, kérem ne küldjön vissza oda! - kaptam rá riadtan a tekintetem.

Könyörögve pillantottam rá, arcán semmiféle együttérzést vagy sajnálatot nem láttam, csak a hideg tekintetét amit az enyémbe méllyesztett.

- Megteszek bármit, ma befejezem a festményt bármeddig is tart - próbálkoztam tovább és úgy tűnt egy kissé sikerült megenyhítenem.

- Akkor láss hozzá! - szólalt meg, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját és a félig kész kép felé biccentett.

Remegő térdekkel oldalaztam el az állványig. Amint odaértem két kezemmel megkapaszkodtam a keretben és úgy tettem mintha alaposan felmérném a kép részleteit, de valójában csak lehunyt szemekkel vártam, hogy elmúljon a rettenetes szédülésem.

A herceg elsétált mögöttem, az üveges szekrényhez lépett és töltött magának a szokásos italából. Amikor úgy éreztem egy kicsit jobban vagyok, kezembe vettem az ecsetet és folytattam a munkát. Közben éreztem ahogy a férfi tekintete szinte lyukat égetett az oldalamba.

- Remélem te is érzed mennyire nagylelkűen bánok veled - szólalt meg halkan.

Újra elindult felém. Erre nem tudtam mit válaszolni, mert abszolút nem értettem egyet vele, de ezt ugye nem mondhattam meg neki.

- Tudod, ha Margaretre hallgatok, már rég nem lennél itt - egy pillanatra ránéztem, ugyanis pont az arcát akartam befejezni, de nem tudtam minden apró részletet felidézni.

- Megtisztelve érzem magam, hogy ehelyett a börtönben tölthettem egy napot - csúszott ki a számon véletlenül.

A férfi fújtatva közelebb lépett hozzám, egy pillanat alatt arrébb tolta az állványt, így már semmi sem akadályozta abban, hogy elérjen engem.

- Talán inkább Lord Bernard szobájában töltötted volna az éjszakát?! - kérdezte fenyegetőn, miközben egyik kezével megmarkolta a derekamat és erősen szorított magához.

- Engedjen el! - nyüszítettem fel a fájdalomtól és megpróbáltam kiszabadulni a fogásából.

A férfi amint észrevette a fájdalomtól eltorzult arcomat egy pillanat alatt elengedett és egyet hátralépett.

- Sajnálom, nem akartam - suttogta a síri csendben.

Hevesen vettem a levegőt, már nem tudtam irányítani a testemet, hátrálni kezdtem, aztán megfordultam és az ajtó felé indultam, amikor hirtelen elsötétült körülöttem minden. Hatalmas nyomást éreztem a fejemben, aztán csak zuhantam a föld felé, végül már nem érzékeltem semmit, úgy rogytam össze mint egy rongybaba.