Az üldözött Hercegnő

Tizennegyedik

Mrs. Cox már korán reggel dörömbölt az ajtónkon és egy hangos kiáltással kivezényelt a kertbe néhány ismeretlen lány és egy őr kíséretében. A szobatársaimat vagy a konyhára vagy a mosodába küldte, de akadtak olyanok is akik megkapták a vendégszobák takarítását. Valamiért az utóbbiak tűntek a leglelkesebbnek.

A fű még nedves volt a harmattól, és habár a nap már egészen magasan járt, még megborzongtam egy-egy erősebb fuvallattól. Beszippantottam a friss levegőt és élveztem ahogy a bogarak körülöttem zümmögtek. Engem valahogy soha nem ijesztett meg ha közel repült hozzám egy méh vagy egy darázs, úgy gondoltam, ha én nem bántom, akkor ő sem fog megcsípni engem.

Ahogy elértük a kert szélét újból és újból elámultam a csodaszép látványon és egy percig sem bántam, hogy ma épp a természetben kellett töltenem az időt. Első utam rögtön a rózsabokrokhoz vezetett és semmivel sem törődve, teljes figyelmemet a színes szirmoknak szenteltem.

- Nem lazsálni jöttünk! - szólalt meg mögöttem az őr szigorúan.

Intett egyet a kezével, mire odaballagtam a többiekhez, aztán követtük őt a kavicsos ösvényen.

- Két nap múlva érkeznek a vendégek és a kertet még ma be kell fejezni - magyarázott idegesen - Ti hárman, várjatok itt - mutatott a mögötte lévő lányokra, aztán tovább indult és mi mentünk utána.

Elhaladtunk a magas sövények mellett és a gyümölcsfáknál még három lányt otthagytunk. Végül egy üresebb helyen állított meg minket, akik még maradtunk.

- Azt hiszem ide kellenek a legtöbben - mondta inkább magának, mintsem nekünk.

Ezután elindult egy vaskos fához, aminek a tövében egy vászonból készült zsák feküdt. Az egyik végét felemelte és húzni kezdte a földön, de még a távolból meg tudtam állapítani, hogy iszonyú nehéz lehetett. Amikor visszaért hozzánk egyszerűen leejtette a földre és az hangos csörömpöléssel esett a lábaink elé. Kitárta a zsák száját és sorban előhúzott mindenféle kerti szerszámot.

Miután röviden elmagyarázta, hogy melyik részt kell felásnunk és hova mit kell ültetnünk, egyszerűen otthagyott minket, hogy visszamenjen a másik két csoporthoz. Rajtam kívül négy lány volt még itt, mindegyikük idősebb és teltebb volt nálam, de látszott, hogy nem először csináltak ilyet.

Sorban felvettek a földről egy-egy kapát vagy ásót és szó nélkül elkezdték meglazítani a földet, ahogy azt otthon is láttam néhányszor. Egy ideig csak tanácstalanul álldogáltam, de amikor az egyikük furcsán kezdett méregetni, inkább én is megfogtam egy ásót és egy kicsit távolabb sétáltam, hogy ne zavarjak senkit a munkában.

Igyekeztem feleleveníteni az emlékeimet és az ásót két kézzel megragadva belevájtam a fekete földbe, de az szinte meg sem mozdult. Még néhányszor megpróbálkoztam vele, de annyira esetlen voltam, hogy csak egy maréknyi homokot sikerült arrébb tolnom, azt is kínkeservesen. Egyszerűen nem értettem, hogy nekik hogy ment annyira könnyen míg én minden percét végig szenvedtem.

Miután már vagy egy órája nem haladtam szinte semmit, inkább megfogtam egy kapát, hátha azzal szerencsém lesz. A többi lány lenézően pillantott rám, miközben halkan sutyorogtak, de inkább úgy tettem mintha ott se lennének. Senki nem segített volna, inkább csak nevettek rajtam és a bénázásomon.

Az őr nemsokára visszatért hozzánk és leült egy fa tövébe, ahol aztán elterült és csak néha pillantott ránk, hogy megbizonyosodjon róla, rendesen végezzük a dolgunkat. Nem tudom mennyi idő telhetett el, a szám teljesen kiszáradt a nagy hőségben, a kezeim fájtak és ahogy elnéztem a végeredmény elég silány lett. Összesen 13 darab virágot sikerült elültetnem, de ez semmi nem volt ahhoz képest amennyi a többi lánynak volt.