• 🥣
-Sajnálom... - A hangja szomorú. - előbb el kellett volna mondanom.
Nyelek egyet, és fölé hajolok, az alkarommal és a térdeimmel az ágyra támaszkodva. A sötétben halványan látom az arcának a körvonalát, az orrát, a száját és a szemeit. Fogalmam...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ma kezdetét veszi az új életem. Úgy érzem magam mint egy madár aki végre kirepülhetett a kalitkából. Minden nap elképzeltem ahogy magam mögött hagyom ezt a kis szemétdombot és elérem az álmaiamat. A faluban mindig is furcsának tartottak... Én pedig mindig is éreztem hogy nem tartozok közéjük, hogy valahogy más vagyok. Ha becsukom a szememet anyát és a testvéreimet látom, az elszáguldó vonat ablakából nézem ahogy próbálja elrejteni a könnyeit, miközben a húgom hevesen integet, a bátyám pedig karbatett kézzel bámul maga elé. Az apám természetesen nem jött el elköszönni... Utál engem amiért ezt az utat választottam, ami nekem a boldogságot jelenti az neki szégyen... Mindig kifejezte a nemtetszését ha alkottam valamit, az összes elképzelésemet és tervemet ostobaságnak és haszontalan dolognak tartotta. Viszont pechje van, ugyanis idő közben rájöttem hogy nem is olyan rosszak a haszontalan dolgok. Sőt... Mindig is szerettem a haszontalannak tűnő dolgokat. A csillagok, a szél a virágok, a zene. A felhők az álmok, a viccek és az irónia, a nevetés. Csak feküdni és nem csinálni semmit. A képek, a művészet a festék illata. Ez vagyok én. Végighúzom a vonat poros ablakán az ujjamat, és nézem az elsuhanó házakat. Amikor megáll a szerelvény és sikerül levonszolnom az ólom súlyú bőröndömet a lépcsőn a boldogságtól és az izgatottságtól fülig ér a szám. Egy erős széllökés az arcomba fújja fehérré fakult tincseimet, és úgy érzem végre szabad vagyok. Elindulok az albérlet felé ahol az egyetemi éveiem alatt fogok lakni.
