𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🍍30.fejezet🍍

Johannes
A boltban tett látogatásom óta eltelt 4 nap. Bianka olyan jól érezte magát a szüleinél, hogy úgy döntött otthon marad még egy kicsit. Szerintem hiányzik Krisznek. Sokszor mérgelődik miatta és mindig "kis törpének" nevezi. Nagyon szórakoztató jelenség. Ma délutáni műszakos, ami azt jelenti, hogy este nyolc előtt nem fog hazaérni. Viktóriának valami félévi vizsgái voltak, ezért egészen sokáig bennt maradt az egyetemen. Ma viszont csak fél kettőig volt, ami azt jelenti, hogy a délután a mienk. Csináltam ananászos csirkét egy receptes könyvből, és miközben kisütöttem a lisztbe mártogatott húsdarabokat elég furcsa gondolatok jutottak eszembe.
Mi van ha az az idegesítő nőszemély a hangszer üzletből valami rokonom akiről eddig nem tudtam? Mondjuk egy unokahúg? Schmidt úr pedig a nagybácsim? Abban biztos vagyok, hogy közük van anyához. Aztán eszembe jut Isaak. Valahogy furcsa érzés, hogy ennyi ideig nem gondoltam rá, mintha megfeledkeztem volna a létezéséről. Vajon megkapta amit akart? Elizabetht? Titokban reménykedek abban, hogy nem. Végül az az ember szakít ki a gondolatmenetemből akire mostanában a leggyakrabban gondolok. Rámmosolyog amikor megpillant, és nem bírja ki, hogy a koszos cipőjével ne vágjon át az egész lakáson, hogy a nyakamba ugorhasson.
-Vedd le a bakancsod, baby...
Motyogom, és felemelem, hogy visszavigyem az előszobába, hogy legalább visszafele menet ne sározza össze a frissen mosott padlót.
-Kitaláltam mire használom fel azt a kívánságot!
-Ugye nem arra, hogy mostantól csizmában közlekedhess a lakásban?!
Ez egy lehetetlen dolog lenne. Lehetetlen, anélkül, hogy idegbajt kapok.
-Nem! Ilyen dologra nem pazarolnám el... Majd meglátod. Meglepetés lesz.
Leülünk ebédelni.
-Ez most teljesen olyan, mint amikor még ketten laktunk itt! -Állapítja meg Viki. Széles vigyorral az arcomon nézek rá. Amióta megjelent a két új lakótárs a színen alig volt olyan időpont ahol csak ketten voltunk. Eszembe jutnak azok az idők amikor tényleg csak ketten laktunk itt: Evés közben hallgattam a csacsogását, mert jól esett, de nem igazán figyeltem arra amit mondott. Szórakozottan lapozgattam az újságot, vagy a haját néztem, az orrát, a száját, a szemeit. Vagy a kezét, amikor a füzetébe firkál. Olyan volt mintha egy másik bolygón élne. Nem, ezt most nem lehet összehasonlítani azokkal az időkkel. Mert most egy bolygón vagyunk.
Ebéd után elpakoltunk magunk után, én átlapoztam az újságot, ő pedig a telefonján nézett valamit. Furcsa érzésem támadt, de fogalmam sem volt, hogy miért.
Aztán Viki egyszercsak megszólalt.
-Megvan! - A szemei csillogtak, és fogalmam sem volt, hogy miért. A telefont a magasba emelte. - Most akarom! Azt a kívánságot!
Megragadta a kezemet, és a szobánk felé húzott.
-Na hadd halljam...
-Még nem!
Felvontam a szemöldökömet. Megállt a szoba közepén, és szembefordult velem. A tekintetében izgalom tükröződött, és már nagyon meg akartam tudni mi az a dolog amit tervez.
-Először is -A szemembe nézett és én is az övébe kérdő tekintettel. Elmosolyodtam és felhúztam a szemöldökömet. - Vedd le a pólódat!
Azt hiszem az arcomra fagyott a mosoly. Szóra nyitottam a számat, és végül csak annyit tudtam kinyögni, hogy :
-Nem.
Összevonta a szemöldökét.
-Mi?-Egy pillanatig azt hitte viccelek. - Miért?
A hátam. Nem láthatja meg a hátamat. A hegeket rajta...
-Mert nem akarom, és kész... - Kérlelő tekintettel néztem rá.
-De azt mondtad bármit kérhetek!
-Tudom. De ezt az egyet nem...
Kérlek, hagyd annyiban a dolgot, imádkoztam magamban. Három ember látta eddig a hátamat. Isaak, Eleonóra és apám. Senki más. Én is csak tükörből láttam, de akkor sem az egészet, és elég undoritóan néz ki.
-Mi ebben olyan nehéz?
Értetlenül néz rám, és attól tartok kezd dühös lenni. A szívem hevesen ver, próbálok tisztán gondolkodni és logikus érveket felhozni, amikkel elmondhatom neki miért nem veszem le. De nem jut eszembe egy sem. Mi az ami miatt azt akarhatja, hogy levegyem a pólómat? Talán, lehetséges, hogy...? Azt akarja? Nagyot sóhajtottom. Ezesetben meg kell róla győznöm, hogy az a dolog pólóban is ugyanolyan élvezetes.
-Nem maradhatna közben rajtam?
Normális esetben valószínűleg úgy vigyorognék mint valami idióta, vagy felkapnám és az ágyra fektetném... Megráztam a fejemet. Nem most van itt az ideje az álmodozásnak. Ez sajnos nem a normális eset.
-Nem, anélkül nem megy...
-De, igen.
Közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Valahogy meglepettnek tűnt, de aztán elmosolyodott, és viszonozta a csókot. Távolabb húzódott.
-Ne hidd, hogy ezzel megúszod a dolgot!
Játékosan felmutatta a mutatóujját, és legnagyobb rémületemre megfogta a pólóm alját. Gyorsan rátettem a kezemet a kezére, hogy megállítsam.
-Nem fogom levenni.
Sajnos rájöttem, hogy minnél inkább tiltakozom, őt annál jobban kezdi érdekelni a dolog. A szemében makacs fény villan, amitől kicsit pánikba esek.
-Nézd... Mi lesz ha most nem veszed le? Semmi. De azt tervezed, hogy örökre rajtad marad? Mi az ami miatt nem akarod levenni?
Igaza volt. Egyszer úgyis látni fogja. Nem leszek elég óvatos, és megfogja látni. A kérdés az, hogy mikor?
-Mi van veled strandon?!
-Sose megyek strandra.
Ha egyszer elveszem feleségül, és öreg korunkban, a halálunkig együtt élünk akkor biztosan lesz olyan alkalom amikor elkerülhetetlen lenne a dolog, nem igaz?
-Az meg, hogyan lehetséges?!
Akkor sem akarom, hogy lássa. Hogy most lássa... Biztosan elmenne a kedve a dologtól. Vagy lehet rosszul lenne. Nem. Látnia kell, mielőtt elveszem feleségül. Ez úgy fair. Behúnyom a szemeimet. Nem tudok tisztán gondolkodni, csak félelmet érzek. Mi lesz, ha meglátja és elfut? Vagy ami mégrosszabb, sírva fakad? Vagy szánalmasnak tart? Lassan kifújom a levegőt.
-Rendben.
A hangom határozottan cseng, viszont én egyeltalán nem vagyok az. Lehet megelégszik azzal, ha leveszem a polómat, lát előlről, aztán pedig visszaveszem. Egy pillanatra a szemébe nézek, de végül inkább az egyik sarkot kezdem el bámulni, miközben leveszem a felsőmet. Eltelik egy kis idő. Nagyon hosszúnak tűnik, de lehet csak pár másodperc.
-Miért nem nézel rám?
Végül ránézek. Remélem nem látja a néma szenvedést az arcomon. Természetesnek kellene tűnnöm. Ellőni valami beszólást, valami olyasmit, hogy tetszik a látvány, mi? De képtelen vagyok rá. Éppen szóra nyitom a számat, hogy megkérdezzem visszavehetem-e a polót, amikor megszólal.
-Fordulj meg! - Parancsolja. Már tudom, hogy nincs visszaút.