𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🖼️32.fejezet🖼️

Viktória
Johannes még egyszer útóljára a szemembe néz, mielőtt megfordul. Olyan mintha mondani akarna valamit a tekintetével. Én viszont nem értem.
Aztán az a röpke pillanat tova száll, lassan megfordul, nekem pedig elakad a lélegzetem.
A fájdalom nagy erővel hasít a szívembe, úgy érzem összetörik. Az agyam nem akarja felfogni amit látok. Egyszerűen nem tudom elhinni. A kezem önkéntelenül is ökölbe szorul, az izmaim megfeszülnek, és levegő után kapkodok. Aztán a következő pillanatban leengedem a vállamat, a testem ellazul, szinte magától indul el. Kinyújtom a kezemet felé, majd hátulról átkarolom, az arcom nagyon óvatosan és finoman simul a bőrére. Az ablakot és a hosszú fehér függönyt látom, ahogy meglibben egy lágy szellő hatására. Becsukom a szemeimet, közben még mindig szorosan ölelem.
Egy percig csak állunk, így, csendben, aztán lassan újra szembefordul velem. Hátrébb lépek, hogy lássam az arcát. Az ő szemei legalább olyan szomorúak mint az enyémek. Nevet, halkan, örömtelenűl és zavartan, mégis valahogyan édesen.
-Gondolom már nem szeretnéd azt a dolgot...
  El is felejtettem. Mint ahogy minden mást a Világon.
-Dehogynem. - Makacsul összeszorítom a számat. - Ez nem változtat semmin.
-Igazán? - Frucsa a nevetése. Hitetlenkedő.
-Igen. A festék alatt nem fog látszódni.
Előhúzom a szekrényből a festékes dobozt, lerakom az ágyra, és elkezdek válogatni a színek között. Csak azért, hogy eltereljem a figyelmemet, és ne fakadjak sírva.
-Festék?
Johannes zavartan pillant rám. Bátorítóan rámosolygok, és felmutatom a telefonomon az erdős képet amit kiválasztottam.
-Szóval... Az volt a kívánságod, hogy festeni szerettél volna a hátamra?!
Johannes gyors mozdulattal a hajába túr, és ami a legmeglepőbb, az arca rózsaszínes árnyalatot vesz fel. Bólogatok, és felhúzom a szemöldökömet. Ő nem pirul el, sohasem. Akkor mi ez?
- Most nem tudom nevessek e vagy sírjak...
Végül a nevetés mellett dönt, aminek örülök, mert oldja egy kicsit a feszültséget.
-Szerintem ez nem egy nevetséges feladat. Amikor kiadták a suliban vizsgamunkának nagyon boldog voltam. - Ez úgy hangzott, mintha már nem lennék az. - És még mindig meg akarom csinálni. Jobban mint bármikor. Lefekszel kérlek az ágyra? Tudom, hogy nem szeretnéd, ha festékes lenne az ágynemű. Ezért készültem törölközővel.
Johannes kétkedő arckifejezéssel enegdelmeskedett, de mielőtt elfeküdt volna megállt egy pillanatra.
-Tényleg... Nem undorodsz a sebhelyektől?
Újra ökölbe szorul a kezem.
-Az embertől undorodom, aki ilyet tesz.
Fel nem birom fogni, hogyan képes valaki erre. Az erőszak, a bántalmazás, mindig is végtelenül feldühített. Úgy érzem tennem kell valamit, de nem tudom mit és hogyan. Ez a tehetetlenség is feldühít. Az ágyra térdepelek, és alaposan megnézem az erdős képet a telefonomon, majd kinyomok egy kis festéket a keverőtálba. Végül újra ráveszem magam, hogy ránézzek a hátára. Összeszorul a torkom. Rengeteg élénkrózsaszín csík fut végig a bőrén, valamelyik mélyebb, és van amelyik csak finom karcolásnak tűnik a többihez képest. Óvatosan megérintem az egyiket. Johannes teste először megfeszül, majd elengedi magát. Végighúzom a hegen az ujjamat, egészen addig amíg találkozik három másikkal. Az egész hátát behálózzák, nincsen egy tenyérnyi szabad felület sem. Bonyolult, szadista mintát alkotnak, amiben nincsem semmilyen rendeszer, vagy szabályszerűség. Végül belemártom az ujjamat a festékbe, és húzok egy sötétzöld csíkot.
-Az apád volt? - Kérdezem halkan, és eszembe jut ahogyan megérintette a hátát, nem is egyszer.
-Igen.
Próbálok a formákra koncentrálni, a fák zöld lombjára, a törzsek között futó ösvény sárgás barnájára.
-A faluban egy dolgot szerettem. Sok volt a rózsa. Főleg az erdőben... - Talán azért beszélek, mert így elviselhetőbb a csend, a hangom viszont egyeltalán nem hangzik normálisan. A mondat végén el is csuklott. - A nap átsütött a fák lombja között, és megvilágította a rózsákat. - A látásom elhomályosul, ezért erősebben próbálok a színekre koncentrálni. Viszont minden egyes érintés fájdalommal tölt el. Csak. Ne. sírj. - Annál gyönyörűbb dolog kevés létezik. Egyszer... Egyszer el kell jönnöd velem azt megnézni.
Egy vízcsepp esett a kezemre, majd Johannes hátára. Először csak bámultam, majd folytattam, de egyre több jött,a festék kissé elmosódott. Felemeltem a kezemet, hogy megtöröljem a szememet, és ekkor Johannes felült, átkarolt, és lehúzott magamellé.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig bírod.-A bőre forró volt, a fedetlen melkasához nyomtam az arcomat, és próbáltam felülkerekedni az érzéseimen.- Számoltam a perceket.
Izmos karjával szorosan magához húzott, amitől biztonságban éreztem magam, viszont még mindig folytogatott a sírás.
-Sajnálom... - Sikerül kinyögnöm-Annyira sajnálom, hogy ez tette veled...
-Nem a te hibád. - A hangja mély volt és nyugtató. A másik kezével végigsímított a hajamon. - Sss.
Legszivesebben örökre a karjai között maradtam volna, de éreztem, ahogy rászárad a kezemre a festék, ami azt jelenti, hogy a hátára is, szóval nem fogom tudni elmosni a színeket. Kibontakozok az öleléséből, és újra nekiállok, már nem nézem a képet a telefonomról. Megkérem Johannest, hogy meséljen valamit. Mondjuk Hamupihannest.
-Hamupihannes az édesanyjával élt kettesben egy erdő  széli kis faházban. -Közelebb hajlok, miközben a kisujjammal a vékonyabb ágak vonalát húzom. - Mindenük megvolt és nagyon boldogan éltek, amíg az anyuka meg nem betegedett, és végül meghalt. Hamupihannes nagyon szomorú volt.
-Ha szomorú történetet mesélsz, újra sírni fogok! - Figyelmeztetem, de tudom, hogy az eredeti hamupipőke  is így kezdődik.
-Ezt igazából egy vicces történetnek szántam... Na mindegy. Szóval szegény kis Hamupihannes a gonosz mostohájához és az apjához került. Ahol nagyon rosszul ment a sora, munkára kényszerítették, és erőszak áldozata lett. - Összevonom a szemöldökömet.
-Miért beszélsz magadról ilyen gúnyos hangon?
Nem tetszik, hogy úgy állítja be, mintha valami kis szerencsétlen kislány lenne.
-Ki mondta, hogy magamról beszélek? Úgy látszik el kell mondanom egykét részletet. Először is, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen szüleménye. Másodszor, a történetet egy Rosenbaumné Kiss Eleonóra nevű személy inspirálta. Szóval. Most jön az a rész amikor megjelenik a tündérkeresztbanya, Mrs. Karin.
-Ez hol véletlen egybeesés?! - Mrs. Karner... Na persze. Viszont úgy látszik élvezi a mesélést, ezért inkább megkérem, hogy folytassa. Meg azért is, mert kíváncsi vagyok mi lesz a vége.
-Aki ad egy hatalmas tököt. Amiben nyugalomban élhet Hamupihannes.
Aztán itt jön a képbe a szőke herceg. Viktor. Ezután történik pár dolog, de a végén boldogan élnek amíg meg nem halnak.
Sajnos vizuális típus vagyok, ezért hihetetlen realitással látom magam előtt a történetet. Őt, abban a kék Hamupipőke-ruhában, és nagyon-nagyon kell nevetnem.
-Na látod, mondtam én, hogy ez egy vicces mese lesz.
-Esküszöm, jobban tetszik, mint az eredeti...
Közben elkészültem a festménnyel is. A hegeknek nyoma sincs, csak annyi a különbség, hogy nem olyan egyenletes a felület. Gyors fotó dokumentációt készítek róla, amit megmutatok Johannesnek, aki közben leült mellém.
-Ez az az erdő a faluban? Amiről meséltél?-Bólogatok, közben az arcát nézem.-Lehet tényleg el kellene mennünk oda. Nem hiszem, hogy tényleg nőnek így rózsák.
-Én meg a véletlen egybeesésekben nem hiszek.
Nem tudom eldönteni, hogy tetszik e neki a kép. Az arcáról csak valami néma szenvedést lehet leolvasni.
-Mostmár lemoshatod amúgy...-Szólalok meg tanácstalanul, mert már vagy két perce bámulja a telómon a képet.
-Lemosni? Nem, azt hiszem soha többet nem fogok mosakodni.
-Azt nem teheted! Akkor nagyon büdös leszel, és egy idő után nem fogom kibírni a közeledben.
-Inkább elviseled az undorító sebhelyeket?
Keserűen felnevet, és érzem a fájdalmat minden egyes mozdulata mögött, elrejtve. Összeszorúl a szívem.
-Azok a hegek nekem nem számítanak, Johannes. Ha számít, azért számít, mert neked fáj-kezdtem bele a mondandómba.- Azon nem változtat, ahogyan látlak téged. Gyönyörű vagy. Nekem mindig is az voltál.
Na jó, az utolsó két mondatot nem kalkuláltam bele a szövegembe, ezért elkezdtem iszonyú kínosan érezni magamat. Reménykedtem hogy nem néz rám, és nem veszi észre az élénkvörös fejemet, viszont tettem egy teljesen felesleges és zavaró mozdulatot a kezemmel(ismét), Amivel sikeresen felhívtam a zavaromra a figyelmet. Szuper.
-Vagyis nem. Először nem. - De igazából igen...Az első pillanattól.- Nagyon gonoszan viselkedtél... Mindig úgy néztél mintha mélyhűtő lennél! És olyan dolgokat mondtál ami..
Csak a kezemet bámultam miközben idegességemben elkezdtem mindenféléket beszélni, ezért nem vettem észre amikor közelebb került hozzám, és váratlanul ért a csókja. Annyira váratlanul, hogy hátrazuhantam, vagy ő lökött hátra? Fogalmam sincs.
-Nekem már az első pillanattól kezdve az voltál.
Szólal meg halkan, mély hangon, amitől libabőrös leszek.
A hajam szétterült a fehér ágyneműn, és nem tudtam levenni a szememet Johannesről. Létezik, hogy valakinek ennyire gyönyörű melkasa van? Lehet csak álmodom? Abból a képzelgésemből, hogy ez egy álom Jo káromkodása ébresztett fel. Belenyúlt a festékbe.
Nevetnem kellett az arckifejezésén, ami miatt megjátszott dühvel kinyújtotta felém a sötétzöld színű kezét.
-Ez a kedvenc pulcsim! Annyira vigyáztam végig, hogy ne legyen zöld, nem festékezheted össze!
Hátrébb csúszok a párnák felé, és felkészülök rá, hogy pajzsként hasznosítsak egyet.
-Akkor vedd le.
-Szeretnéd, mi? - Ravaszan elmosolyodok és bevetem a párnát. Azt gondoltam ez megállítja, de gondolkodás nélkül megragadja a festékes kezével, és arrébb teszi.
-Hova tűnt a tisztaság mániád?!
Már csak pár centire volt a keze a kötött pulcsim anyagától, ezért megadóan felemeltem a kezeimet, és levettem.
-Ez nem a Hello kittys fehérneműd... -Állapítja meg.
Muszáj mindig ilyen zavarbaejtőnek lennie? Az arcába nyomom a párnát. Válaszul megfogja a derekamat, festéket hagyva a tenyere alatt.
-Elpazarolod a festékemet.
-Mi van akkor, ha azt mondom nem érdekel? - A hangja olyan kellemes és mély... Alig bírok ellenálni neki, de aztán összeszedem magamat és szóra nyitom a számat. - Dühös leszel, igaz?
Válaszolni akarok, de nem hagyja, újra megcsókol. A kezeit végighúzza a hátamon, az érintése nyomán bizsereg a bőröm.
-Csak annyira leszek dühös, amennyire te, amiért tiszta festék lett most az ágynemű...
Szólalok meg levegő után kapkodva. Azt suttogja, hogy kicsit sem érdekli most a szaros ágynemű, az ajka közben a nyakamhoz ér, majd a kulccsontomat súrolja miközben apró csókokkal borítja be a bőrömet. Ahol hozzám ér kellemes forróság árasztja el a bőrömet, és önkéntelenül is elhagyja valami hang a torkomat. Ennek hatására újra zavarba jövök. A szívem ismét úgy érzi magát mint aki hullámvasúton ül. Nem tudom miért csinálja mindig ezt, ha Johannes közelebb kerül hozzám mint egy miliméter. Na jo, már egy centinél se tud normálisan viselkedni. Egy méternél sem. Teljesen megőrülök tőle...
Végül eltűnik az az egy miliméter, újra megcsókol, az egyik kezemmel a hajába túrok, a másikat pedig a hátára teszem. Úgy érzem magam mintha lángolna a bőröm ott ahol hozzámér. Az egyik kezével végigsimít az arcomon, a másikkal az ágyon támaszkodik, hogy ne nehezedjen a teljes súlyával rám. Kicsit hátrébb húzódik a szenvedélyes csókunkból, így bele tudok nézni a szemeibe. Olyan szürkék és ragyogóak, mintha nem is emberi lenne... Gyönyörűek.
-Tudsz róla, hogy most éppen úgy nézel rám mintha kaja lennék? - Kérdezi nevetve. A pillanat ameddig azt hittem rá, hogy valami Istenség tova szállt, és újra őt láttam, mindenféle megjátszás és álarc nélkül, az igazi valóját. Rámosolyogtam, a szívemet melegség öntötte el. Annyira szeretem őt... Mindenét. Talán jobban mint saját magamat, és valamiért ez olyan mintha teljesen természetes lenne.